Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Gomblyuk az óraláncon (elbeszélés)
POZSGAIZOLTÁN: GOMBLYUK AZ ÓRALÁNCON — Ne bámulj, Satya, inkább gyere ide, jó? — Én? — Gyere, mert Kémény Alfréd úr ferdén néz rád! A legnagyobb gyárkéményt hívtuk Kémény Alfréd úrnak, mert az időben szokásunk volt, hogy mindent emberi névvel illettünk, amit egyszer megbámultunk. Most, hogy kibombázták alóla a gyárat, a feneketlen ürességben megnőtt és mintha attól tartott volna, hogy most beveri a fejét az égbe, fönt elhajlott a városháza égbe szökő tornya felé. Ahol tegnapelőtt még a szereld e állt, most szabadon sütötte a kupámat a nap, pedig a nagy erőlködés után úgyis melegem volt. A lábamszárán ültem a romokon, csomókba izzadt hajjal és valami átáradt a karomon a testembe egy agyonlapult órából. Nem járt az óra, mégis úgy éreztem, hogy abból dobognak át a szívembe a percek és a másodpercek. Karjaimat nyakig a törmelékekbe turkálva, könyökömet agyonnyúzkálva ci- báltam elő; egyszem gomblyuk tépődött a láncával a kezembe valami göncből, mert olyan nagy szemű, erős lánca volt, ami nem szakad. Valódi Doxa! Azt mondják, hogy csudajó óra. És akkor ez a hülye Satya nem jön, hogy megmutassam neki! — Gyere már, nézd meg, mit találtam a törmelékben! — Mit? — Csak gyere ide, Satya, azt nem bánod meg! — Jó. Furcsa volt, hogy Kémény Alfréd úr sokkal közelebb látszott, mint máskor, a legkövérebb gáztartály meg esetlenül az oldalára fordulva lógott vasváza oldalán. Emberek nyüzsögtek lapátjaikkal végig a romokon. Mindazok, akik megmaradtak, a szabad ég alatt, a napsütésben dolgoztak, legföljebb egy-egy falcsonk árnyéka vetült rájuk. A vörös Satya átszaladt egy bombatölcsért áthidaló gerendán, ledobta magát mellém, fejét az enyémnek nyomta. És ahogy hosszan néztük egymásnak dőlve a mozgásképtelen, roncs órát, mindkettőnk mellében ketyegni kezdett; jól hallottam Satya szívverését is. Aztán valami kis nyomástól kipattant az óra tükörfényes födele és egy kis naplabda szállt ki a tükréből a lapátos emberek közé. Szemünk a kerekek között matatott jóidéig. Később megpillantottam magamat az óra födelében. És attól kitört belőlem a kacagás, még a gyári, nehéz fapapucs is lemászkált a lábamról a nevetéstől. Ez csuda te, Satya! Olyan lapos és széles benne a szám, mint a békáé! Az óra belseje kiesett a markomba, attól meg Satya nevetett föl nekemdülöngélve. Az emberek odamordultak ránk, öreg Mikics hátbataszított a lapátjával, aztán meg rámfenyegetett vele: — Mit ocsmánykodsz, nincs jobb dolgod, mi?! — Én ocsmánykodok? — Mit röhögsz, mi? — Én? Hallod, Satya? Csöndbe légy! — Ne röhögjetek, mert. . .! 43
