Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Egy népművelő naplója

„csinálják”, hogy a napi fogyasztást e területen is kielégítsék? Ügy készítik, mint a cukrot vagy a sört?

Gyermekkori élményeim, a falusi pedagógusélet gyakorlata: a családi ünnepekre történt meghívások tapasztalatai megértették velem, hogy a művészet ott van az emberekben, bennük és köztük van, mint a vér és a levegő, az élethez feltételezi egyik a másikát.

Az irodalmi színpad hát meghalt, egyelőre, itt B.-n, de az emberek szereplőkedve nem pusztult el, a lelkek szomjúsága is megmaradt. De más forrásból kell meríteni.

Két szobában és a kiürített konyhában javában áll a lagzi. A vacsora véget ért, a prímás sorra járja az asztalokat mindhárom helyiségben. Először persze a nászasztalnál. „Dusolnak”, azaz mindenkinek eljátsszák a kedvenc nótáját. A fiatalabbak édeskés műdalokat huzatnak s teli torokkal éneklik: „Akácos út. . .”, „Száz szál piros rózsát. . .” stb. stb. Az új asszonynak kérdezés nélkül is odajátssza: „Ahogy én szeretlek ...” A hatás, így érzem, szokványos, a hegedű húrjain „zokogó” líra nagyon is „magánügy”, olyan, mint egy megcímzett fehér vagy rózsaszín levélboríték, rajta a név előtt a „szépreményú” titulussal. Pedig a bor, amit itt iszunk, jó, csodálkoznom kell, hogy nem képes nagyobb tüzet gyújtani. Nem várom meg, amíg rám kerül a „dusolás”, felkelek az asztaltól s a hátsó szobába megyek. A távolabbi rokonság, a család barátai, szomszédai ülnek itt. Koros, őszbe csavarodott hajú koponyák, ápolt, dús fehér bajuszok a Hunyadi Mátyás-méretű orrok alatt, távoli csillagként ragyogó szempárok, s még a többnyire vastag fekete posztóból, a századforduló táján vagy nem sokkal később szabott paraszti ünneplő ruhák, piros vagy kék mintával tarkított kendervászon abroszok, a végüknél egymásra hajtva, hogy teljesen elfedjék a szomszédból összehordott asztalokat. Ebbe a képbe léptem be az előbb. Nagyon rokonszenves.

Nem várják meg a cigányt, nélküle is kibuggyan a nóta, az alkalmi pincér itt „sürvebben” fordul a zöld borosüvegekkel. Érzem, az első, násznépes szoba után ez egy másik világ. Jó helyre érkeztem.

Helyet szorítanak, de csak úgy éneklés közben, s valaki egy üres pohárba bort tölt s elém teszi. „Befogadtak” — a hely és a teli pohár ezt adta tudtomra. Most minden szó fölösleges, ami prózában hangzana. Ropog a nóta:

Sohasem hallottam ezt a dalt, de a belőle kicsapódó józan, természetes erotika szinte belehajított engem is a mulatás kellős közepébe. De nemcsak a férfiak nótáztak. Az előbbi asszony csúfoló, asszonyugrató szövegre talpraesett felelet érkezett egy 65—70 év körüli nénike ajkáról. Elkezdte, s a jelenlevő asz- szonyok nyomban belekapcsolódtak:

3. Az „igazi” lagzi, és ami utána történt

Totót asszonynak totót a lánya, körül kacskaringós a szoknyája

Kerülj eléje, guggolj alája, tipi-tapogasd meg, hogy van-e hája.

129