Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Kulcsár János: Qui se humiliat… (vers) - Csordás János: Panasz (vers)

fickónak egyszerűen nem volt keze, amit felemelhetett volna. Bibo az ajkába harapott.

Néztük a sebesültet és közben nem mertünk egymásra pillantani. A kabát ujjából hiányzott a kéz, az elrongyolódott szövetmaradványok közül valami fehér lógott ki, ín vagy csont. Még valamit elvesztett, ami mindenki másnak megvolt: az arcát. Felhasították, foga a füléig látszott. Álla és nyaka sötétpiros a vértől. Szemét a piszok és jég összeragasztotta, valószínűleg előreesett és a havon meg földön vonszolta magát előre.

Bibónak jött meg először a szava.

— Ez már sok — mondta. — Ez már igazán sok!

— Vizet — lehelte az ember.

— No akkor nem jó helyre fordultál — mondta Bibo és belenyúlt a zsebébe.

— Lőjj már agyon, bátyuskám — mondta az ember Schattnak. — Nem bírom ki.

Bibo előhúzta az üveget.

— Annyit én is értek az orvosi tudományhoz, hogy ebből már nem lesz ember — mondta Schatt nekünk.

Bibo odatérdelt és az óriásira nyúlt szájhoz illesztette a poharat.

— Vigyázz, hogy ne a sebébe öntsd a szeszt — mondta Schatt.

— Hát hová öntsem. Nem látok mást, csak sebet.

Schatt kissé megdöntötte a sebesült fejét és Bibo oldalról a foga közé öntötte a pálinkát. Az ember nyögni és dobálni kezdte magát, aztán elcsendesedett. Schatt visszafektette a szalmára.

— Itt a víz, vizecske, vodka — mondta Bibo. — Látjátok, most csendes és ezt nekem köszönheti. A szesz az egyetlen felfedezésünk, amiért az ember nevet megérdemeljük. Itt van, bátyuska, igyál csak, és gondolj arra, hogy minden korty, amit lenyelsz, az én lelkemet is égeti.

És ekkor a sebesült beszélni kezdett. Schatt ugyan fordított nekünk, de ő is csak keveset értett meg. Odakuporodtunk a sebesült köré, míg odakint lövések dörrentek, és mi nem tudtuk, hogy Kuklinó jelenleg kié, a mienk vagy az ellenségé. De az ember a pajta sarkában éppen azon volt, hogy hazatérjen. Fiatalnak, egészségesnek érezte magát és olyannak látta Kuklinóját, amilyennek ismerte. A kémények füstöltek, a földeken hullámzott a gabona és a szomszédos sövényben napraforgók ingatták nehéz tányérjaikat. A haldokló köszöntötte Nádját, és elmondta neki, hogy minden jól ment, bár a gyalogság nem gyerekjáték és sokat szenvedett. Például egyszer egy ellenség által elfoglalt falut kellett megközelíteni, aztán odafeküdni a hóba, halottnak tettetni magát és éjjel támadásra menni. Bár akkor megkapta a magáét, de nem veszélyes, a fájdalmak elmúltak, jöttek a bajtársak és inni adtak neki. És most már minden jó. Ismét nálad vagyok, Nadja. Egyáltalán nem lettél idősebb, Nadja, hála istennek, éppen olyan kékszemű, pirospozsgás és gömbölyű vagy, mint három évvel ezelőtt, és milyen jó, hogy a háború nem ért el hozzád, hogy áll a házad és az enyém is, és a vásznak éppen úgy fehérlenek a szárítókötélen, mint régen És itt jön Szása.

— Adj neki inni — súgta Schatt — egy barátját köszönti.

Bibo az utolsó pohárkát is odaürítette a fehérlő fogak közé. Az ember arca valamire torzult, ami mosoly akart lenni.

— Szása — mondta — add a kezed.

Bibo óvatosan felemelte az egyik karját és szorosan tartotta.

44