Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Kalauz külföldi utazáshoz
Ezért érdeklődnek a lengyelek a dicbél után, s ezért akarunk Csehszlovákiából zsebkendőt hozni — pedig Lengyelországban ugyanúgy kapható dióbél, mint zsebkendő nálunk. Az első felbuzdulás után azonban egyre gyanakvóbban, egyre idegeneb- bül nézzük azokat, akik csupán az élelmiszer- és ruházati boltok, a kora reggeli piacok táján töltik el a külföldi út szűkén mért napjait. S nincs kedvünk szóba ereszkedni azzal sem, aki csak azért sodródik mellénk a prágai utcán, hogy tört magyarsággal megkérdezze: — Szalámi van? — Szomorú figurái a külföldi utaknak a biznisz után loholó, csak a kirakatokat bámuló hazánkfiai. S amiatt sincs csodálkoznivaló, ha itthon becsukjuk a szívünket azok előtt, akiket csak a szalámi meg a magyar cigaretta érdekel. Két ország ipari és mezőgazdasági helyzetének különbségéből adódó differenciák, reméljük, a jövőben egyre kisebbek lesznek. Az utazás lehetőségének a növekedése tovább enyhítheti a helyzetet. Az utazás megmarad annak, aminek lennie kell: lelki szükségletnek, az ismeretszerzés tömegméretű, nemzetközi formájának. A cserekereskedelmet és az üzletkötést pedig lebonyolítják a különféle „impex” szervek. Magyarok külföldön Az idegen környezet nemcsak kiszolgáltatja az utazót, hanem egyfajta védettséget is nyújt, felszabadultabbá tesz. Nemcsak azt érezzük, hogy ideig- óráig magunkra maradtunk, hanem azt is, hogy az új környezet egy kicsit miérettünk van. Az idegen éppen ezért mindig kicsit fesztelenebb, hangos- kodöbb, mint a „bennszülött”. Különösen, aki most jár először külföldön. Éppen erről az oldottságról ismerni rá. Ezt a természetes lelki reakciót ugyanis sokan rosszul értelmezik és élik, s megfeledkeznek arról, hogy nemcsak vendégszeretet van a világon, hanem vendégként viselkedni is kell tudni. A magyaros vendéglátás, azt mondják, hagyományos, s valami nemzeti sajátosság. A vendégjárás viselkedési formáit, illendőségét — a külföldet járás gyors növekedésével párhuzamosan — most kell megtanulnunk. Ma sem értem, honnét ismert föl az a lengyel férfi, amikor egyszál magamban Krakkó főutcáján kóboroltam. Nem nézegettem a kirakatokat, nem Csettegtettem fényképezőgépet a műemlékek előtt, nem volt rajtam semmiféle különleges, az európaitól elütő ruhadarab, s egyszer csak valaki hátulról megfogja a kezemet: —■ Magyar? — Aztán németül folytatta: szívesen elkalauzol, ha valamit keresek. Amennyire meglepett ez a hirtelen találkozás, annyira el is gondolkoz- tatott. Ügy látszik, nem kell az „Akácos út”-at rekedésig énekelni, nem kell a szokatlan ételek miatt fintorogni, nem kell téliszalámit kínálgatni, hogy megtudják rólunk: magyarok vagyunk. Másfajta meglepetések is érik az embert. Zakopáné fölött, a Tátrában valamelyik kilátónál egy beszélgető csoportból halk magyar szó hallatszik. Varsóban, a járda szélén egy szabályosan közlekedő H jelzésű Skoda húz el mellettünk. Ilyenkor jó odabiccenteni, integetni, kezet rázni. Idegenben mindannyian, akik egy nyelvet beszélünk, kicsit egymás ismerősei, testvérei leszünk. De miféle hazánkfiai jártak előttünk abban a felvidéki városban, ahol a 116
