Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Timaffy László: Honfoglaló őseink hitvilágának emlékei kisalföldi népmondáinkban
fönn a levegőben. Csak úgy villámlott, dörgöt.t, ahogy csapkodták egymást. Osztán lecsaptak a fődre és ottan küzköttek tovább az égeres mellett. Szaladtak a bujtárok, hogy segítsenek, de olyan szélvihar kerekedett, még úgy ömlött az eső, hogy alig láttak. A fekete bika úgy kapart a lábával, még úgy rugdosta a hantokat, hogy ném mertek a közelibe menni. Nagy baj is vét, mer égyszércsak bezavarta a fehír bikát az égeresbe. Egy órát is tartott kinn az ítíletidő, mire elcsöndesédétt. — És úgy is lett, ahogy a tátos mégmondta, mer még abba az ívbe’ olyan dög gyütt az állatokra, hogy csak úgy hullottak, mint a legyek. Alig maradt még belűllük a fele. Mondták is öregapámík, hogy ez amiatt van, mer a fekete tátos legyőzte a fehíret.” A régi sámántevékenységnek igen sok változata maradt meg népmondáinkban. Most még csak egyet ismertetek közülük, amelybe ügyesen szőtte bele népünk a maga társadalmi igazságszolgáltatásának vágyát. Ikrényben gyűjtöttem: „Hajtó Sándor kanász vót Gyulamajorban. Igén öreg ember vót má, mikor méghótt, még a nagy háború előtt. Olyan tudománya vót neki, hogy még tudta parancsúni a kondának, hogy hun legeljen. Vót egy tükre, szíp faragott dobozba tartotta. Ezt lététté a tarlóra, osztán megparancsúta a disznóknak, hogy csak körülötte turkájanak. Sokszor vót úgy, hogy a sok disznó simára kilegelte a tarlót, de ném mént tovább égysé. Leheverédtek, oszt turkáltak a tükör körül, amíg Hajtó vissza ném gyütt. — Egyszer összeveszett az intízővel, nos az intíző pofonütötte. Erre Hajtó Sándor elmént, otthagyta a majort. A rítbül élt otthun, de a kondát azt mégrontotta. Akit fogadtak utánna, az ném bírt a disznókkal. Minden nap, alig kihajtott, má szítfutottak, oszt csak futkározott utánnuk égisz nap, de hiába. Vígtire is visszahívták az öreg Hajtó Sándort. Ném akart gyünni. De addig szabódtak néki, amíg csak beállt újra. Másnap má kihajtott rendesen, ném vót semmi baj sé a disznókkal. — Jó néhány hónapra rá égyszér kinn a legellőn a díllőhelnél odalovagút hozzá az intéző. Ippen friss fánkot évétt az öreg a kalapjábul. Finom, szíp, éhetním fánkok vótak. Mégkírdézte tülle az intíző, hogy hunnan van ilyen szíp fánkja. — Kűttik, — felelte rá kurtán Hajtó, — de azér mégkinállom, ha pofonütött is! — Felejcsük el, — mondta az intíző, oszt leszállt hozzá. Jóízűen mégévétt vagy három fánkot is a ka- lapbul. Az öreg még kínálgatta, hogy tégyén a zsebibe is uzsonnára, ha szereti. Erre becsomagúlt kettőt egy újságpapírba és zsebretétte. Mikor dilután a majorba írt, elővétte, hogy mégészi. Hát amikor kicsomagúta, ménkűmód elszörnyűködött, — mer lógombóc vót a papírban! Azt etette még vele fánknak az öreg Hajtó. így állt az intízőn bosszút a pofonért!” Ez a néhány példa is mutatta, hogy kisalföldi népmondáink milyen anyagot tartalmaznak az irodalmi, nyelvészeti, történelmi, vagy a néprajzi kutatás számára. Érdemes és kell is vele foglalkozni a mi nemzedékünknek, mert már csak a 70—80 éves öregek a hordozói. Velük sírbaszáll a közel kétezeréves hagyomány, az ősi magyar mitológia sok érdekes töredéke. És szegényebbek lennénk, ha elfelejtenénk. IRODALOM 1. Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Bp. 1958. — 2. Timaffy László: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön. Arrabona 6, 1964. — Timaffy László: Tátosok, tudósok, garabonciások. Bp. 1956, Népünk hagyományaiból, 160. 1. 92
