Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Timaffy László: Honfoglaló őseink hitvilágának emlékei kisalföldi népmondáinkban
De mostmá biztatta az öreg, hogy ne hagyja abba, ha má’ egyszer elkezdte. Aszonta néki, hogy a tetejűbe majd tátsd el a szádot, oszt égy csúnya nagy fekete bugár majd háromszor körülröppen, ótán beröpül a szádba. Le köll ám nyelned, mer ha nem, há nagy bajod lesz. —- A bujtár még is tétté. Fölmászott ám a víkony fára, nos mikor a tetejűbe írt, gyütt ám a bugár, háromszor kcrülröpködte, de mikor be akart röpülni, a bujtár mégiscsak becsukta a száját. Erre a bugár nekiment, oszt levágta a fárul. Jól összetörte magát. Három évig is beteg vöt tülle, de ótán se gyógyút meg többet, meg- hótt fiatalon.” A tátossá lenni nem akaró ember gyötrődését,, tragédiáját is szépen megőrizték a népmondáink, éppúgy, mint rokonnépeink hasonló hagyományai. „Bukta Marci juhászbojtár vót Nagyszentjánoson, még öregapám ide- jibe. Tátosnak tartották. Aszonták rúlla, hogy egyszer gyerekkorában ellopták a tátosok égy íjjel a bőcsőbül, mer ű is olyan tátosfoggal született, mint azok. Mégrontották, oszt csak három nap múlva adták vissza az anyjának. Attul kezdve lett tátos. Má suttyó legíny vót, mikor minden íj jel kótogatott valaki a juhakol pallósán. Osztán kezdtek bőgni a birkák, nos úgy keve- régtek, mintha valaki járt véna köztük. Csak a Marci látta, kiabát is, hogy gyün a tátos, nos főmászott elülle a lítra tetejűbe. Másik íjjel má csak a létra közepéig jutott el, ott a tátos utolírte, nos pofonütötte, hallották mind a csattanását is, — oszt Marcit ledobta a lítrárul. Attul kezdve ez a Marci olyan vót, mintha mégveszétt vóna. Nem beszít az egy szót s;e napokig, csak csöndben űdögélt, nízte a levegőt. Máskor még mégdühüdött, oszt elszaladt. Hurkot dobtak a nyakába, oszt egy fához kötöttík, amíg meg nem csöndesül Egyszer osztán igen köhögött, nos egy sárga gömbölyű valamit köpött ki. Amikor kiköpte, aszonta: Jézus segílj! — Ettül kezdve réndibegyütt egisz- szen. Meghízott, jókedvű vót. De mikor osztán égy léánynak udvarúni kezdett, nos még akart nősülni, égy íjjel megin együtt hozzá a tátos fehír kutya képiben, oszt visszakövetűte magának. Marci úgy mégijedt, hogy réggel kimént az akolbul, oszt fölakasztotta magát a színiben. Mer nem akart újra tátossá lenni.” Honfoglaló őseink tátosa, vagy rokonnépeink sámánja szertartásaiban összeköttetésbe lépett segítő szellemeivel a jó időért, szerencsés vadászatért, sikeres vállalkozásért, jó egészségért. Segítségükkel harcba szállt a gonosz szellemekkel is, és ha győzött, javára vált az embernek. De ha alulmaradt, abból mindig igen sok baj származott. Ezt a tevékenységét is szépen megőrizték kisalföldi népmondáink. Osliben gyűjtöttem pl. a következőt: „Egyszér rígen cregapámék kinn őröztek a Hanyba. Odament hozzájuk egy vándor ember. Léült közibük pihenni a tűz mellé. Kínálták énnivalóval, mer ippen díl vót, de nem köllött néki, csak ott búslakodott a tűz mellett. Kérdették, mi a baja. Nagysokára elmondta, hogy dilután Bécs felül gyün majd égy nagy fekete felhő, abba még égy fekete bika. Avval köll nékie mégverekönni. Ü mög fehír bikává fog változni. Kírte a bojtárokat, hogy segítsenek néki, ha majd verekésznek. Üssék csak jól cscrgőshottal a fekete bika körmeit, mer ha ű győz, akkor hét évig jó világ lesz, de ha a fekete bika marad föllül, akkor nagy baj szakad rájuk. — Avval elköszönt tűlük, és bemént az égeresbe. Főmászott egy magos fa tetejibe, osztán onnan eltűnt égy fölhő mögött. — Kíső délutánra járt má az idő, mikor tényleg méggyütt a fekete felhő és kiugrott belülié a fekete bika. Egy másik, fehír felhőbül még a fehér bika. Egymásnakméntek még 91
