Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Joze Filo: Pável műfordításai a szlovén irodalomból

a következő évben elkészült Cankar: A szegénysoron regényének fordításával. A rendelkezésemre álló levelezésanyagban bizonyíték nincs rá, de Pável egyes kijelentései arra mutatnak, hogy ennek a regénynek fordítására már akkor elszánta magát, amikor a Jemej szolgalegényt és a Mihaszna Markót fordította. Cankar első könyvéhez írt bevezetőjében például megemlíti a parasztanya iránti mérhetetlen szeretetet, a törhetetlen szellemet és a végtelen jószívűséget, amelynek Cankar regényében valóban monumentális emléket állított. (Idézet után.)

A fordítás kísérő szövegében pedig — igaz, mindössze két oldalon — igen meggyőzően taglalja a mű alapgondolatát, hangsúlyozva, hogy a regény sokkal több, mint a nyomorúságos, a szegénysoron élő nincstelenek és a szlovén sors kilátástalanságában sínylődő emberek vérrel megírt története, hiszen kétértelműséget kizáró jelképességében felöleli a legszélesebb határok között élő szlovén népet a vidéken élő emberek proletár sorba való süllyedésén a főhangsúllyal, ahol a tragikusan magára maradt parasztasz- szony a haldokló nép és a haldokló haza jelképévé nő fel. De a kilátástalan- ság sivárságában végül mégiscsak megcsillan a reménység egy szikrája. ,,A regény végén, a megnyílt sír partján, azonban mégis fellobban egy vékonyka reménysugár, amely egyre ragyogóbb fényességgé szélesül és beragyogja az egész szűkre szabott, szlovén látóhatárt”.

Hasonlóképpen, mint a Mihaszna Markóban, a fordítónak itt is szükségesnek látszott, hogy Cankar befejező gondolatát a megváltásról külön, dőlt betűkkel szedesse ki. Idézzük csak — összevetés céljából — egyidejűleg az eredeti szöveggel! „Tam dőli se je zasvetilo, majhna, rdeca luc je trepetala, rastla je in plapolajoca rdeca iskra se je spremenila v mimo, jasno belő svetlobo.

To je bilo uciteljevo okno. Lojze je vztrepetal in gledal je nepremicno v mimo belő svetlobo, ki je sijala iz noci...” A fordítás: „A domb alatt, a völgyben, egy parányi piros mécses villant meg. Reszketve pislákolt, nőtt, és a csöppnyi piros lángocska csakhamar nyugodt, ragyogó fehér fényességgé hatalmasodott.

A tanítónak az ablakából áradt a fény. Lojze megremegett és mozdulat- lanult bámult a nyugodt, fehér fényességbe, amely egyre tündöklőbben, és biztatóbban világított az éjszakába.”

Semmiképpen sem állíthatjuk, hogy a szöveg nem mesteri fordítás, habár nem vagyok meggyőződve szükséges volt-e az utolsó függelék megterhelése két új jelzővel. Hasonló apróságokat többet is találhatunk a szövegben. Vegyünk csak néhány példát! „Tako je bilo zivljenje zalostno”. — „ .. .ilyen szomorú volt Francka hamupipőke élete” ,,Zakaj se cmeris? Poglej jo ihto!” — egészen mást jelent, mint: „mit bőgsz már megint, mint egy borjú”. „Potolci se, neroda...” mindenesetre kevésbé durva, mint: „Még agyonütöd magad egyszer, te mafla”, vagy pedig: „ ... od kod si dobila ta öbrazek...?” meglehetősen másképpen hangzik, mint „Honnan szedted ezt a harmatos pofácskát?” Több hasonló példát is felsorolhatnánk, noha az egészet ez nem rontja. Pável kitűnően ültette át Cankarnak ezt a legterjedelmesebb alkotását is, megőrizve a mű valamennyi művészi értékét. A fordítást ezúttal nem követte oly számos műbírálat, mint az első könyvet, leplezetlen volt azonban most is mindazoknak lelkesedése, akik az irodalomban nem kizárólag pillanatnyi szórakozást keresnek, hanem tisztában vannak mélyebb értelmű emberi küldetésével.

84