Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

ténete c. (kéziratban levő) terjedelmes munkája máig sem került az olvasók asztalára.

Arany János halálától a megjelenés időpontjáig (1942) terjedő kor magyar irodalmának hatalmas seregszemléje Az újabb magyar irodalom. Anyaga nagyjából ugyanaz, mint A modem magyar irodalom c. munkáé, de míg az joggal volt „modern”-nek mondható, emennek címében is jeleznie kellett, hogy 1928 óta egy új nemzedék nőtt fel, sőt teljesedett ki, melynek szemlélete „már nem nevezhető modemnek”. Ez az új generáció elsősorban a népi írók nemzedéke. A róluk szóló tanulmányok az eszmék gazdagsága s a művészi megformálás tekintetében éppúgy kimagaslanak a könyv egészéből, mint az Adyval s a nyugatosokkal foglalkozó fejezetek annakidején A modern magyar irodalomból. Átfogó méltatásuk és fellépésüknek történelmi értékelése szorosan kapcsolódik az előttük járó Nyugat nemzedék megítéléséhez; az esztéta és irodalomkritikus itt csaknem teljesen átadja a szót a történésznek és a népiek harcos nemzedéktársának: inkább leszámolás és elszánt úttörés ez, mintsem minden szükségesre kiterjedő, tárgyilagos bírálat. Ennek okai könnyen felismerhetők. A Nyugat még csak féllábbal távozott a porondról, de máris legendák szövődtek körülötte; ebben a legendaképződésben a „nagy nemzedék” legnagyobbjainak is megvolt a maguk szerepe. Az apoiitikus irodalom hangoztatása, a tudatosan politizáló népi irodalom leghevesebb harcainak idején, szemrehányásként zúdult a vitézkedő fejekre; bezzeg, mondogatták, az elefántcsonttoronyban ez nem volt szokás, ott felülemelkedtek az ilyen kicsinyes, művészhez nem illő marakodásokon. (Érdekes, hogy manapság a Nyugat veteránjai ennek éppen az ellenkezőjét bizonygatják.) Várkonyi hevesen cáfol minden effajta mendemondát; bizonyára megbocsátható, hogy az érvelés hevében kissé egyoldalú képet rajzol a Nyugatról. Mert hiszen egy pillanatig sem lehet vitás, hogy Babits, Juhász, Kosztolányi, Tóth Árpád nem voltak alkatilag politikus természetek, ellenben a népi írók zöme, nem véve ki a legnagyobbakat sem, igenis az volt. A kérdés itt csak az lehetne: hogyan, milyen célok érdekében politizáltak ezek az írók? Már tudniillik azok, akik valóban, testestül-lelkestül — nem csupán alkalomszerűen — politizáltak. Ha nem egyénenként, hanem generációs mivoltukban tekintjük őket, kétségtelen, hogy mindkét tábor a társadalmi haladást sürgette, és korszerű, sőt népi politikát követelt. Ebben nincs közöttük ellentét, s egészen bizonyos, hogy a ma még szemetszúró különbségek idővel mindinkább halványulni fognak. Olyasféle folyamat játszódott le századunk irodalmában, mint száz esztendővel korábban, a reformkorban: a „polgári”-nak nevezhető romantikus irodalmat felváltotta Petőfiék és Aranyék „népi” nemzedéke; az utóbbiak tisztában voltak azzal, hogy egy haladottabb, korszerűbb álláspontot képviselnek, alkalomadtán csatároztak is apáikkal, de ma már világosan látjuk, hogy nemzeti céljaik közösek voltak — erre 1848 a bizonyság. Vörösmartyék romantikus hangütése hasonlít Adyék jelentkezéséhez (kísérő jelenségként itt is, ott is feltűnik a nyelv és a stílus forradalma), Petőfivel pedig József Attila rokonítható, Arany törekvéseivel az érett Kodoiányi munkái stb. stb. — A haladó idő s a részben változó szemléletmód természetes következménye, hogy a könyv anyagában bizonyos eltolódások jöttek létre; a századvég irodalmát rövidebben tárgyalja az író, a Nyugat és a modernizmus — kevésbé jelentős képviselőinél — szintén veszít korábbi terjedelméből, ellenben a huszas és harmincas évek írói úgyszólván lexikális teljességben vonulnak fel. Az újabb magyar iro74