Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor
irodalomtörténetírója, Schöpflin Aladár, ekkor még nem is álmodik arról, hogy megszerkessze munkáját — pedig az terjedelemben, anyagban s az eszmék gazdagságában messze elmarad majd a fiatal pécsi könyvtáros (illetve még tíz évig napidíjas merész vállalkozása mögött. A jelenkorra következő közvetlen utókor azonban nagyon is hajlik a felületességre és a feledékeny- ségre, valahányszor bátyjainak teljesítményeiről van szó. Hálátlansága érthető, ha nem is bocsátható meg egykönnyen. — De nézzük meg hát közelebbről ezt a könyvet, melyet oly ideges hamarsággal és gyanús sietséggel söpörtek félre az útból éppen azok, akiknek méltányolniuk és használniuk kellett volna. Már bevezetésében erélyesen súrolja a kortársi érzékenységet — megállapítja ugyanis, hogy az irodalomtörténet éppen annyira történelem, mint irodalom; olyan gondolat ez, mely ma már természetesen hangzik, de akkor még a legjobbaknak is nehezen fért a fejébe. Ebben a meghatározásban a „politika” szelétől leginkább azok borzongtak, akik, valahányszor frakkot öltöttek, ártatlan esztéta-lelkűket mutogatták a könnyen hívő sokaságnak, egyébként csak akkor nem politizáltak, amikor éppen belefáradtak. Hogy a társadalom- és történettudományok eredményei felhasználhatók az irodalmi kutatásban, nem volt talán vadonatúj eszme, de néhány, meglehetősen gyatra kísérletet nem említve, átfogó s igazán jelentős művekben nálunk még nem alkalmazták. Akik ezután éltek vele, mind jóval Várkonyi után következtek. Megjegyzendő, hogy vakbuzgóságnak nyoma sincs könyvében, mindenféle „elhajlás” gyökeresen idegen tőle: a vezérlő eszme nála az igazság kiderítéséire, nem gúzsbakötésére szolgál. Tisztában van azzal, hogy mindennél nehezebb az életet utolérni, s e helyt van a másik meglepetés: a tárgyával, anyagával szembeni alázatosság; ő, aki vallja, hogy az emberi világ elsősorban erkölcsi organizmus, most sem hazudtolja meg magát: ez a gondolat minduntalan felelősségét juttatja eszébe, ugyanakkor szerénységre és óvatosságra inti. Az egész műnek ha nem is legszebb és legsugallatosabb, de mindenképpen legmaradandóbb lapjai azok, melyeken a modernség fogalmi és történeti meghatározását adja, s az egyetemes irodalomkutatást egy eszmeileg jól körülhatárolható és alkalmas műszóval ajándékozza meg. Mit értünk modernen? Ha e fogalom mindennapi — és mai ■—• szóhasználatát vizsgáljuk, csüggedten kell megállapítanunk, hogy jóformán semmit; „modem” az, ami új, tehát ami tegnap még nem volt, s holnap talán már avult ócskaság lesz. Ilyen értelemben bizonyára Homérosz is modem volt a maga korában, s modem lesz az a még meg sem született költő, festő vagy muzsikus, aki újdonság dolgában egy szép napon lepipálja elődeit. A fogalmaknak ez a végkiárusítása s már-már a nevetségig koptatása nem éppen új és meglepő jelenség; ugyanez a sors érte a „romantikus”, „realista” stb. szavakat. Várkonyi nem a tudomány lomtárában s a felületes szakírók irodalomtörténeti zsargonjában kutat illő eszközök után, hanem a történelemhez és a valósághoz fordul. Először meghatározza a realizmust: a polgárság művészetének és gondolatvilágának természetes, leikéből lelkezett nyelvét fedezi fel benne. A modernség, végletes formában, a századvégen ugyanaz, ami a realizmus a XIX. század fénykorában. Közös szellemi gyökerük: a teremtő eszme, helyesebben eszmény, ideál hiánya; ez a társadalom — a polgári társadalom — feladta tdhát az emberiség nagy, kollektív céljait, a szellem javai helyett az anyagias önzést, a teljes népi közösség helyett az Ént ültette 69
