Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Koncz István: A kiválóság boldogtalanjai
TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK KONCZ ISTVÁN A KIVÁLÓSÁG BOLDOGTALANJAI Németh László : Villámfénynél, Papucshős, Győzelem, Szörnyeteg c. drámáiról 1938: Németh László nagy esztendeje. A Gömbösékből való kiábrándulás jót tett az írónak, a művésznek. Ezzel az évszámmal datálódik a Bűn, a Vil- lámfénynél és a Pusztuló magyarok. A tulajdonképpeni Németh László, akinek őt ismeri a magyar és külföldi olvasó, ekkor robban ki, teljes fegyverzetében és érettségében, hogy — mint két emberöltővel korábban a francia lírában Baudelaire — ,,új borzongásokat” teremtsen a magyar elbeszélő prózában s színpadon. Rendkívül termékeny korszaka kezdődik ekkor. Maga írja később a felszabadulás után kiadott drámakötete elé: „Drámaíró én (úgy, ahogy ezek a darabok drámák) 1938 és 41 között voltam. Ebben az öt évben a dráma volt számomra az, ami előbb a tanulmány és regény, később a naplóírás vagy a pedagógia... Ezek a darabok, bár sokfélék, mind egyféle módon keletkeztek. A szenvedés mint farkas beért, s mikor már nem volt más mód a szabadulásra: visszafordultam, s a szemébe néztem. Hogy mi volt a farkas, azt hiába tagadnám, az olvasó látja. A V illám} énynél-hen a család, a Papucshősben az önfeláldozás szégyene.. ”l Valójában nem egy ordassal — egy egész falkával néz „farkasszemet” az író a Villám}énynél-ben. Öt évvel a Bodnárné után, élete e második (s első bemutatott) drámájában nyoma sincs már a görögös, klasszikus egyszerűségnek és mértéknek. Készen áll a Németh-dráma: a többi, ami utána jön, mind ebből merít, ennek egyik vagy másik oldalát fejleszti-növeszti önállóvá úgy, hogy azért az ős-sejtet is mind megőrzi majd. Itt már nincs gyilkosság, erőszakos halál, „sorsot kihívó” tett... Ami külsőleg történik, szinte bagatell; de a tragédia talán épp így sötétebb tónusú. Már magába olvasztotta az Ibsen- meg a Csehov-dráma eredményeit, de bizonyos szempontból több is, mint azok. Azt a sajátos „térerősséget”, amelyben, amely által a hősök mozognak, itt nem a szuggesztív hangulat vagy az előélet determináló súlya jelenti, illetve nemcsak ez: hanem elsősorban — a gondolat. Hősei eszmék inkarnációi, megtestesülései, tehát nem szócsövek, hanem hús-vér emberek. Teljes emberek, s mindegyik, a szembenállók, az elütök is — mind-mind mégis: maga az író. A Villám}énynél-ben egymásra torlódnak a problémakörök, gondolathalmazok. Az olvasó szinte elvész a sok idéznivalóban, minden oldalon úgy érzi, ezt ennél aforizmatikusabb tömörséggel és mélységgel nem lehet kifejezni — arról nem is szólva, mennyi ilyen „ez” van, mennyi felfedeznivaló, eddig ismeretlen, új dimenzió-rendszert igénylő tája s távlata van e gondolatkozmosznak. 51
