Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Pósfai H. János: Gondola a falu felett (elbeszélés)
PÖSFAIH. JÁNOS GONDOLA A FALU FELETT Szédítő volt a forgatag a főutcán. Ünneplőruhás tarka tömeg mozgott a templomtól a vásártérig. Az öreg ember ritkán járt emberek között, szemei megszokták a félhomályt, az istálló meghatározhatatlan színű falait, érzékszervei hozzáidomultak a társtalan élet egyhangúságához. Hetek, hónapok teltek el, hogy senkivel nem váltott egyetlen szót. Nyári reggeleken kötélre fogta a sógorka tehenét meg az üszőt, kifoallapott velük a kavicsbánya gyöpös lankásaira. Egész nap tartotta a kötél végét, nehézkes, öreges mozgással lépett egyet-egyet a legelésző barmok előtt és eltelt a nap. Akkor aztán visszavezette a jószágot, bekötötte az istállóba és várta, hogy enni hívják. Ez volt az ő élete, alig több. Ennek is örült, hiszen ez is mind ráadás már. Nyolcvan után örüliön az ember minden felvirradó napnak. Ne kívánjon semmit, érje be azzal, ami van, amit kap. Igaz, nem panaszkodhatnak rá, megkapják duplán, amiért tartják. Hatszázon felül a nyugdíja, ennyiért akárki eltarthat egy nyolcvankétéves öregembert, akinek nincsenek már igényei. Kereken hatvan évig szolgált egy helyen. Örzőgyerekként kezdte, aztán szántógyerek, kisbéres, kommendes ökörhajtó, kocsis lett annak rendje- módja szerint, ahogyan kívánta Istók úr, mígnem egy szép napon visszafelé kezdett forogni az élet kereke. Aztán úgy hatvan körül végképpen megállapodott. Attól kezdve végig megmaradt gulyásnak. Nyugdíjba nem ment volna még, habár jócskán felül volt a hatvanon. Mondogatta is gyakran: eldolgozna ő még, ki tudja meddig. Csakhát olyan világ jött Istók úrra, amilyenre nem számított sohasem. Elvették ökrét, barmát, őt magát kikiáltották kuláknak, cselédsanyargató basaparasztnak, s ha fájt is az öregember szíve, meg kellett válnia hűséges urától, parancsolóiától. Aztán meg el is pusztult, kihalt az egész família, még a fehér kezű, aranyos Szilviké is odalett, akit pedig nagyon szeretett. Mintha csak a bánat sorvasztotta volna el valamennyinket. Az öreg — lám, milyen mókás az élet! — túlélte urait. Nyugosztalja isten valamennyit békében, hiszen utánuk kapja ő még most is a nyugdíjat — az államtól. Tekintélyes nyugdíj, tsz-tag testvére nem mondhatja, hogy élősködik rajtuk. Ballagott az utcán, szédítette a forgatag. Régi búcsúk villantak az eszébe. Akkoriban mindig hajnalban kelt, mire felszáradt a harmat, jól tartotta a jószágot, délelőtt elvégzett az istállóban, délután pedig a kertek aljának elballagott a búcsús sátrak közé, habos, jégbehűtött sört ivott, és elnézte a kézzel hajtott ringlispil sebes forgását. Lábai ütemre jártak a ringlispiles heves taktusára. Megnézte a lányokat is, akiknek fodros szoknyájába beie-beleka- pott a langyos szél a körhintán, s gyakran vágyat érzett, hogy jegyet váltson, felhuzakodjék a ringlispil egyik láncos ülőkéjébe. De nem mert sohasem, attól félt, hogy leszédül. 30
