Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Debreczeni Imre: Sötét kapualj (elbeszélés)
Furcsa, soha nem gondolt még erre. Éjszaka jönnek efféle váratlan gondolatok valahonnan a sötétségből. „Mert ha olyannak, akkor az jár jól, aki fiatalon halt. Ilyen öregnek minek újra élni? Pláne örökké!” A Doktort kell megkérdezni. Tanult ember, bíró volt, vagy micsoda. Indult tovább. A gondolatok ott kavarognak a fejében, megborzong. A Doktor a váltótársa, most éppen szolgálatban van a telepen. Közel a telep, alig száz méterre. A Doktor horkolását már messziről meghallja. A füle semmit sem öregedett. Megáll, hallgatózik. „Ez is csak alszik, ha teheti!” Eh, ördög vigye, még azt hiszi majd, hogy kémkedik utána. Aztán csak közelebb óvakodik. Jelez a kutya, a horkolás abba marad. De már szólal is a Doktor. — Ki az? Most már nem lehet visszafordulni. — Csak én — feleli. Remegős a hangja, mint az elhangolódott citera- húré. — Bálint? — örvendezik a Doktor. Ráhagyja. — Csak nem a Kossuthért? — jön a kerítéshez a Doktor. Egészen fel- forrósult a szava. Nyel egyet, nem tud mindjárt válaszolni, valami mintha a torkát markolná. Míg szavak után keresgél, a Doktor még közelébb jön. — Mert amit ígértem, tartom. Amit egy úriember megígér... Na, itt van, fogja, előlegbe, majdnem tele van még. Kossuth, debreceni! Na, mi van, miért nem jön közelebb, gyökeret eresztett talán? ... A bunda! — nyögi Bálint. Ügy kapaszkodik a szóba, mint szédülő ember a lépcsőkorlátba, s kinyújtott kézzel mutat a' Doktor vállára terített őrbundára. — Hát aztán! — hetykélkedik a Doktor. — Hűvös volt, felvettem. Vegye föl maga is. Azt hiszi félek a telepvezetőtől? De nem a bundáról van itt most szó! Na, kell a Kossuth? Tíz egész dobozzal kap, s a lány három piroshasút. Na, mire vár? ... — Hát akkor jó szolgálatot! — hörgi Bálint rekedten, s úgy iszkol onnan, mintha kergetnék. — Bálint, Bálint! — száll utána a Doktor nyúlós szava, de nem áll meg, nem fordul vissza, csak megy, megy szaporán, majdnem fut. Megkerüli a telepet, átvág az útkereszteződésen, aztán befordul az utcájukba. Szokott helyén, a kapualjban sokáig liheg. Hamarosan nyílik odaát az ajtó, jön ki a pocakos, utána a lány. Búcsúzkodnak. — Vigyél magaddal, Tibi! — sír a lány. A pocakos eltolja magától. Nevet. Bántón, idegenül. Mariska könyörög. — De Méri, erről nem volt szó! — méltatlankodik a pocakos. — Vigyél innen! Hát nem érted? Szeretlek! Mindegy hová, csak innen el! Tibi!... — Csacsi vagy, kicsi... No, eressz, sietnem kell... Báj, báj ... Hosszú léptekkel jön át az úttesten, a lány utánafut. Kelet felől dereng. Lila az ég alja, mint a romlott hús. A lány alakja 27
