Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: A Mahábhárata magyarul
SZEMLE A Maliábkárata magyarul A Mahábháratáról minden olvasott ember tudja, hogy az indusok nagy nemzeti hőskölteménye, olyasféle, mint Európában az Iliász, a Nibelung-dal és a Roland-ének. A népénekesek száján kike- rekült, költeményekké formálódott ősregékből, hősmondákból fűzte őket egybe valamely főcselekmény köré egy, olykor több, alkotó tehetséggel megáldott dalnok, íródeák vagy tudós pap. De evvel véget is ér a hasonlóság: míg az Iliász szétszórt anyagát egy valódi költői lángelme, Homérosz öntötte remekbe örök mintaképpé, a Mahábháratán, mondhatni, csakugyan az egész indus nemzet dolgozott egy ezredéven át. A másik különbség, hogy az i. sz. IV. században történt végleges redakciója után sem vált irodalmi emlékművé, hanem eleven maradt, tömegek olvassák és hallgatják ma is, azaz értik és élvezik. Baktay Ervin írja indiai emlékezéseiben, hogy szállodája folyosóján egy indus szolgalegényt látott, amint gazdája ajtajának küszöbén ülve, a Mahábhárata valamelyik részének filléres kiadását olvasta. De elüt a mi népeposzainktól abban is, hogy noha megvan a középponti eseménysora (a Bhárata nemzetség két ágának, a Kaura- váknak és Pándaváknak testvérviszálya, mely a Kuruk mezején vívott népirtó csatában tetőződik), a mű a századok folyamán valahogy az egész indus költészet gyűjtőmedencéjévé lett. Ami szép rege valahol megszületett, vagy jeles történetet megénekeltek, szinte kötelezően a Mahábháratába kellett illeszteni, mintegy ezáltal nyert befogadást, szentesítést. Ezek a Mahábhárata híres epizódjai, mindegyikük magában is terjedelmes eposz, nem számítva a kisebb betoldott történeteket. Sőt ha valamelyik históriáról tetszetős, néhány árnyalattal eltérő változat keletkezett, aggály nélkül hozzácsatolták azt is. A beillesztést nem szabad szó szerint érteni, a szál, amivel a főcselekményhez fűzték, rendszerint vékony és laza, sőt sokszor teljesen hiányzik. Végül pedig valósággal nemzeti enciklopédiává fejlesztették, nélkülözhetővé akarták tenni vele az összes többi könyvet, ráaggattak, belegyömöszöltek mindent, amiről úgy érezték, tudni érdemes, tehát tudni kell: az egész mitológiát, a panteon változásaival együtt, a liturgia végtelen leírásait és magyarázatait, vallási, erkölcsi, didaktikai tanokat, jogszabályokat. Éspedig a keleti népekre jellemzően arányérzék nélkül, szervezetlenül, logikával mitsem törődve, és mellőzve minden törekvést a tömörségre. Ellenkezőleg, az indus ember szépérzéke számára a terjengősség volt és ma is az eszmény, annál inkább gyönyörködik, mennél több új változat, színes árnyalás, dús jelzőhalmaz ékesíti ugyanazt a tárgyat; ebben talál költői leleményt és élvezetet, valahogyan úgy, ahogy nálunk Himfy kesergő és boldog szerelmének kifogyhatatlan stanzái andalították el az olvasót. Nem az ismétlésekre, állandó jelzőkre, sztereotip fordulatokra gondolunk tehát, ezek a népi elbeszélő költészet természetéből, az élő- szavú előadásból folynak, egyrészt támogatják a dalnok emlékezetét, másrészt pihentetik a hallgatók figyelmét, és segítik a történet követésében. De gondolható, hogy a Mahábhárata korlát nélkül él evvel a segédeszközzel is. Az így létrejött monstrum százezer kétsoros versszakra, siókára rúg, nyomtatásban 15—20 vaskos kötetet tesz ki, ám ebbe nincs belefoglalva az összes variáns. Szó szerinti teljes fordítása szanszkritból csak mai hindu köznyelvre 150
