Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Sztankay József: Egyvérű idegenek
— Mondd Magdus, mi neked a legkedvesebb ... mit szeretsz a legjobban csinálni? A Lány moccanatlan áll, hang nélkül sírni kezd megint. Sokáig csend. — Azt a megátalkodott szentségedet! — dörren a hang a távoli rönkről, a tűzhely elől — nem érted, mit kérdeztek? Mit szeretsz a legjobban, hallod?! Na, csemetét ültetni vagy kapálni, vagy varrni, vagy takarítani? Mi? Most mér’ nem beszélsz, felelj azonnal! Az Apa hát „lefordította” a kérdést. Ö már csak így érti ezt, míg él. De az a hasonló arcú idegen ott a küszöbön nem válaszol. — Majd én megmondom! Csendes, megvető-szomorú most az Apa hangja, valami meghatározhatatlan szégyen bujkál benne. — Csak a moziba menne, meg televíziózni... szórakozni, az kéne folyton ... S egyetértést keresve néz a tanácselnökre, aki valami olyasfélét mormog, hogy: „de hiszen megbeszéltük, hogy engedi, hogy az is kell egy fiatalnak...” — Én egész életemben dolgoztam csak, és milyen ember vagyok? Tán rongyember lettem? EZ! Az Apa szereti a lányt. A Lány pedig, amikor kifelé tartunk a Négy Ház udvaréiból, odasziszegi az idegennek: — Én úgyis elmegyek innen. — Félsz apádtól? — Félek. Mert mindig kiabál velem. És nem igaz, hogy nem ver... S akkor eszembe jutnak az Apa mondatai: — Én magamba’ maradtam érte, hogy nevelhessem rendesen. Én taníttattam volna, de ez... Az én apámnak annakidején tizenhat pengőt kellett volna fizetni utánam, hát nem ment. Most lehetne taníttatni, bár olyan lenne, mint én akkor ... De nem olyan. Kongó szomorúság abban a két szóban: nem olyan. A Lány nem olyan. Fiatal, idegen és sír. El akar menni. S az Apa nem tudja miért. Nem tudja, hogy a benne kövesült százados örökség az idegen, az örökrobot elfogadása az idegen ennek az újabb embernek, aki véréből van és mégis más. Az Apa nem tudja, hogy farönkből, kőből fallá igazodtak benne negyedszázaddal ezelőtt az emléktorlaszok, nem tudja, hogy kísértetet hordoz a naptártalan házban; a régi falu, a régi életmód kísértetét. A Lány sír és el akar menni. Az Apa nem érti. Ki tudná eldönteni, hogy. melyikük inkább áldozat? S ki tudja meglazítani azokat a torlaszokat? A tanácselnök azzal búcsúzik: — Nem hagyjuk ám magára Magdust. Beszélünk majd még párszor az apjával... De őt, az Apát se hagyják! Mert az Apa szereti a Lányt. Csak amióta emlékezik, mindig kőbányász volt, meg útkaparó, meg favágó. Sztankay József 146
