Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Sztankay József: Egyvérű idegenek
B Az Apa a hideg tűzhely előtt ül egy farönkön, fején a kucsma, öklei visz- szaesnek az ölébe, amikor körbemutat: — Hát most dolgozik már. Csak ilyenkor aztán nincs rend, tessék, így nézünk ki. Hangjában apró indulat rezdül, de a kucsma bólintó mozdulata szomorú. Az Apa szereti a Lányt. — Azér’ nem nősültem meg én tizenkét esztendeje, nehogy a mostohája bántsa maid ... Aztán itt van. Szökik. Azér’ nem nősültem, most meg így akar elbánni velem?! Ökle a térdére zuhan, gyorsul a szó. — Először száz forintot vett el. Aztán kétszázat. Egy sötétkék szoknyát vett magának belőle. Én is megvettem volna neki, ha szól. Legfeljebb nem olyat... Legfeljebb nem olyat. Mert az ő emlékei másképp alakították az ízlését is, és az az egyedül helyes, így érzi. Mit tud ahhoz a Lány? — Aztán elvette az ötszáz forintot. Akkor azt mondtam, most áthívom a szomszédokat és aztán kettéhasítalak! Négyszáznyolcvan forintos órát vett, neki óra kellett, és most szét van szedve. Elrontotta! Rugóként löki a düh. Dobozzal jön vissza a szobából. — Itt van, itt rohad, tessék! Meg a szégyen. Amikor a nyomozók meghozták Tapolcáról, feljöttek az erdőre. Kiáltottak értem. Jóska bácsi, gyűjjön le! Mikor leértem az irtásról, rámszóltak, hogy tegyem le a fejszét... Azonnal. Iszen örülök, ha letelhetem... Hát megszökött. Pedig mindene megvan, nem kellene annak dolgozni. Keresek én annyit... Az Apa szereti a Lányt. De csak annyit tud mondani, annyit érez lényegesnek: keresek én annyit... Mert az Apában torlaszok emelkedtek, múltból, farönkből, kőkupacokból; és csak annak tud örülni, ha leteheti a fejszét. 0 — Hát dolgozol egy hete, igaz? örülsz neki? A Lány az ajtóban áll, az Apát nézi és hallgat. A Lánynak napszítta haja van, és ijedt szemei vannak, meg félretaposott egészcipője. — És mennyit keresel? — Még nem tudom. — Alig hallani a suttogását, nem néz fel. — És mit veszel majd a pénzből? Megint az Apára néz, de aztán mégiscsak megszólal: — Cipőt... szeretnék. — Azt — mordul az Apa — de nem olyant ám, olyan pántosat, mert... Az csak flanc, semeddig se tart! A Lányból zokogás robban megdöbbentő hirtelenséggel. A Lány tizenötéves és hamar elsírja magát. — De én olyat... ha másnak is van, nekem is lehet! — Hallgass! Most persze elsírja magát! De nekem nem sírná el magát, ha megnyúznám se, csak hallgat. Igaz, sose bántom ... Szinte tapintható a két egyforma-arcú ember iszonyú idegensége. A feszülő csendtől szinte meglódul az ajtókeret, s benne a síró Lány olyan makacs-szo- morúan távoli már, olyan bezárult-néma. Már nem is sír. 145
