Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Szobrok közt, képek közt…
Szobrok közt. képek közt... Szlávics László kiállítása avagy a felelősség szobrai Megszoktuk általában — a művészetben meg szinte meg is követeljük —, hogyha valaki szól hozzánk: írásban, színben, kőben vagy egyéb anyagban, az érthetőség határain belül tegye azt. A való világ megszokott formáiban szeretünk csak gondolkodni, gyönyörködni. A művészetben is elsősorban ezt keressük, és kissé bizonytalanul fordulunk az olyan alkotás felé — legtöbbször vele szemben —, amelyik nem a hagyományos eszközzel teszi mindezt, amelyik nem a hagyományos eszközökkel igyekszik kifejezni érzéseket és gondolatokat vagy egyszerre mind a kettőt. A jelkép nem zavar bennünket, ha ismert történethez kötődik, de értetlenül állunk legtöbb esetben az alkotás előtt, ha eddig nem ismertről akar tudósítani. Megszoktuk a hagyományos formanyelvet akkor is, ha ez a formanyelv már több mint félévszázada nem hagyományos. Nem tudunk beletörődni, hogy a látott valóság és a gondolat összetettebb valósága már rég elszakadt a hagyományostól, a megszokottól. Minden esetben a művészetet hibáztatjuk, és kevesen vesszük észre a törvényszerű változások szükségszerűségét: a világ változott meg körülöttünk, s a világgal együtt az ember is. Ezt a megváltozott világot és embert a maga ismert és ismeretlen felé tapogatódzó életével együtt ábrázolni: ez a művészet igazi funkciója. Mivel a művész eddig meg nem fogalmazott összefüggésekre akar figyelmeztetni, kénytelen új eszközöket is keresni gondolatainak, érzéseinek megfogalmazására. A szép — akár elfogadjuk, akár nem ■— régóta nemcsak a gyönyörködtető formák játéka A legigazibb szép az emberi örömet és kínt, a szárnyalást és bukást együttesen bemutató alkotás; a legtartalmasabb szép a megszületett emberi gondolat. A győri Műcsarnok Szlávics-kiállításán bemutatott szobrok is ezt bizonyítják. Műveiben a múlt kínzó emlékeit, a ma emberének múltat és jelent egyszerre hordozó vívódásait fogalmazza újjá. Szlávics szobraiban középkori víziókként rémlenek fel az eltemetett, de sohasem feledhető ifjúkori emlékek: az állandóan kísértő és kísérő apai örökség, a Lidicét, Dachaut, Nagasakit idéző rémségek; de ott láthatók a jelen világának örömet felvillantó biztatásai is: a békét, az élet szépségét, gazdagságát hirdető, értelmet sugárzó nőalakjai is. Győri bemutatkozása visszatérés. Innét indult el, itt történt eszmélése, apja, idősebb testvérei és egy ideig ő maga is gyermekként a vagongyár dolgozója volt. Ipari szobrászinasként itt ismerkedett a formákkal és az anyaggal, annak szigorú törvényeivel. Itt talált rá az emberre, a munkapad mellett, talán a saját sorsában, a gyermekmunka életet elszürkítő kínjai közben. A gyermekkor, a háborús szenvedések: tehát az átélt élmények kényszerítették, hogy elmondja mindazt a világról, ami gyerekkora óta lidérces álomként gyötörte vagy biztató jelként gyógyította azokat a sebeket, amit a nyomorúság és a háború szaggatott fel benne. Szlávics László művészetében ennek a kettős élménynek döntő szerep jutott, e két élményből bomlik ki ez a szobrászat. Gyötrő, kínos víziói csak ennek 139
