Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Zsigmond László: A Zsennyei Művésztelep kiállítása

birtokába, hogy megyénkben először itt alakulhasson ki egy olyan képzőművészeti műhely, amelyhez foghatóról addig nem is álmodhatott a megye közönsége.

Vas megyében korábban is voltak szellemi műhelyek. Ez a terem, amelyben most bemutatjuk azoknak a művészeknek alkotásait, akik műveikkel vonultak fel erre a szellemi seregszemlére, korábban is, évtizedekkel ezelőtt is otthont adott a kultúrának, a művészetnek. Korábban is voltak olyan lánglelkű emberek, akik világhírű előadóművészeket: Hubayt, Dohnányit, Saurer Emilt és a szombathelyi Koncz Jánost hozták ide a dobogóra, és általuk neveltek bennünket, gyerekeket, fiatalokat a zene szépségeinek megismerésére, meg- szeretésére.

Ebben a házban működött Pavel Ágoston, és itt született a Vasi Szemle, itt volt a sokat olvasott könyvtár, és bár az épület homlokán „Múzeum” szó jelzi a rendeltetését, ez az épület ezen terem segítségével nemcsak a múltnak, hanem a jelennek is bemutatója és a jövő építésének tanulóműhelye volt. Meghatódva gondolunk vissza azokra az időkre, amikor diáktársaimmal együtt a széksorok mögött, az erkély alatt állva hallgathattunk egy-egy életre szóló tartalmú művészeti előadást, koncertet, előadói estet, nézhettünk meg egy-egy a mainál sokkal szerényebb tárlatot.

Aki majd végignézi az alkotásokat, aki belemélyed egy-egy kép vagy szobor, egy-egy plakett elemzésébe, különböző formákban, különböző színekben, különböző felfogásokban találkozik tájakkal, emberekkel, munkafolyamatokkal, amelyek ismerősöknek tűnnek, amelyekről, ha nem is tudjuk, talán érezzük, hogy rólunk készültek, nekünk szólnak. Mondanivalójuk van számunkra.

Ezeken a műveken jutott és jut el a kis Rába menti falu ide a megyeszékhelyre, de tovább, Budapestre, s még tovább, az ország határain túlra, más földrészekre is, hogy a művészet nyelvén beszéljen a magyar művészetről, kultúráról, rólunk, helyettünk. A Zsennyei Művésztelep felmérhetetlen távlatokat nyitott meg azzal, hogy tizenöt évvel ezelőtt otthont, pihenést, csendes szemlélődés lehetőségét, alkotó kedvet, inspirációt adott a világból ide betérő és innen a világba kimenő alkotó embereknek.

Mennyi erő, mennyi szín, mennyi gondolat, mennyi nagyság, mennyi átütő erő buzog ezekből a művekből. Sokan mondják az egész világon, hogy a fehér ember kimerült, hogy a fehér ember fáradt aggastyán, enervált, útját vesztett emberfajta. Aki azonban a Zsennyei Művésztelep utolsó éveinek termését, az itt megfordult művészek alkotásait nézi, fiatalos kedvet, csapongó gondolatokat és előrevivő optimizmust, az életben, a jövőben gyökerező hitet olvashat ki belőlük.

Egy szocializmust építő fiatal nép mondanivalói ezek. Nem a beszűkülés reménytelensége, nem az „egyedül vagyunk” pesszimizmusa, hanem a széleskörű kapcsolatok révén kitáruló, tehetséges, fiatal, a tudomány, az irodalom, a művészet, az építés, az alkotás, a munka révén feltörő nép derűs jövőben bízása, optimizmusa árad felénk a falakról.

Savaria 2000 éves város. Növekedő idegenforgalmunk a világ minden tájáról vonz látogatókat. A Romkert, a római út, az Isis-szentély előttünk volt, letűnt kultúra örökbecsű emlékei. Alkalmasak arra, hogy vonzzák a vendégeket, alkalmasak arra, hogy igazolják megyénk évezredes kultúrterület voltát, azonban mi szeretnők megmutatni azt is, hogy mire vittük mi! A tények megcáfolhatatlan erejével kell bebizonyítanunk mindenkinek, aki itt megfordul,

137