Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Putrilakók
is vallomást tesz. öt apró gyermeke van. Négyet állami gondozásba vettek, akikért majd meghasad a szíve. A három kislány Gencsapátiban él a gyermeknevelő intézetben, a negyedik Kőszegen. A legidősebb van vele, de most ő sincs itthon, tehenet őriz a faluban. A férje . . . Lóri azt mondja: szanatóriumban van Pálpusztán . . . Igen, a férje börtönben van. Másodmagával kirabolt egy embert, három és fél évet kapott. A minap írta, hogy még kétszáznyolcvan napig lesz távol, akkor aztán hazajön a családhoz. Neki — mármint Lórinak — nagyon rossz. A legrosszabb Dobogón . . . Leveleket szed elő, egymás után a kezembe adogatja valamennyit. Olvassam, de hangosan, hogy ő is hallja. Lóri nem tud olvasni, írni sem. De hallgatni nagyon jó, amit a gyerekek írnak. Szinte hallja a hangjukat. ,,Kedves szüleim! A levelüket megkaptuk — írják Gencsapátiból a lányok. — Már megkezdődött a fürdés, minden nap lubickolunk. Nagyon várjuk a vasárnapot, hogy eljöjjenek látogatni. Már mi mezítláb járunk . . Lóri hallgatja a levelet, majd elhessenti a meztelen lurkókat a közelből. Mintha irigyelné tőlük a levélolvasás örömét. Vagy tán szégyelli meztelenségüket? Elolvasom a férje diktálta levelet is. Aztán újra a gyerekek nagybetűs zsinórírása kerül a kezembe. S egyszer átnyújtja Lóri azt a levelet is, amelyik így kezdődik: ,,Kedves, drága kis gyermekeim!” Amikor olvasni kezdem, felugrik. Szeme megtelik könnyel. — Űristen, mit tettem?! Én bolond . . . Ezt a levelet ő diktálta a gyerekeknek a faluban. De úgy látszik, mást tett a borítékba, azt küldte el nekik . . . 2. Kalányos Györgyné kék zománcos kannával indul az erdei forráshoz. Arca elborul, sértődékennyé válik, amikor megkérdezem: — Miért megy olyan messze, hiszen itt a kút? A tanács nemrégen húszezer forintos költséggel kutat ásatott a, Dobogón. Fedéllel, vederrel ellátta, hogy ne kelljen olyan messzire járniuk vizért. — Ez jobb víz — mondja és megmozdulnak szoknyája ráncai, elbilleg a bokrok között. Lórival nézünk utána egy darabig, majd csendesen megszólal. •— Ez is jó volt, ami a kútban van. Valaki ellopta a vedrét. . . Aztán ránk fogták, hogy mi tettük tönkre a kutat. Mindent a cigányokra fognak. Pedig isten látja a lelkemet, nem mi tettük. Kalányos Györgyök valamivel jobban állnak, mint Lóriék. Van egy malacuk, három libájuk, háztáji földjük a tsz-ben. A legidősebb gyerek, Gyurka az apjával együtt dolgozik a közösben. Gépnél. Fent van a kazalon, a kévéket hányja. Délben ebédet visznek nekik az ide öt kilométerre levő majorba. — Miket főznek? — kérdezem Lóritól. — Hát, ami van. Legtöbbször semmit. Van kenyér meg gyümölcs. Ilyenkor az is jó. Azt meg nem is kell mindig utánuk vinni, mert reggel magukhoz veszik. Megkérem, mutassa meg belülről a putrit. Készséggel ugrik, előre siet. A vályogkalyiba előtt megáll, széttárja karjait. 128
