Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Kónya Lajos: Fenyő (vers)

Kónya Lajos: FENYŐ

Kivágtunk egy fenyőt a kertben, áradt az édes gyantaszag, elnyúlt szegény hosszan, meredten, ágai közt szél sem szaladt, sárgarigók és vadgalambok nézték jó pihenőhelyük, erős váruk, hű társuk tartott, dúlt testét, ahogy elfeküdt.

Én magam is szomorú voltam, jobb napokat látott a fa, itt jártam a táncot bomoltan, szállt furulyám, füttyöm szava. Tobozok tobzódtak a dalban, öröm tündöklött tűk hegyén, s én ilyen örömöt akartam kigyújtani hazám egén.

Ki kellett vágni a fenyőfát,

úgy megtépázta a vihar,

csonkán, csavart nyakával úgy állt

s intett csüggedt ágaival,

hogy csak érteni kellett: mért hagysz

látnom a szégyent és a bajt?

Fűrész kell az ilyen deréknak, amit a szélvész megcsavart.

Előttem fekszik holt-meredten, hatalmas, áldozatra szánt, leölt állat, az árva kertben, ágaktól fosztottan, haránt.

Gyantaillat takarja testét, hirdeti hű természetét.

Várja, hogy végre tűzre vessék, s felfogja szellemét az ég.