Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Kosztolányi és Szabó Dezső nézetei az irodalomtörténetről

századbeli műfaj — sem annak nem használ, akinek írják, sem annak, aki írja. Az egyiket megalázza, a másikat nevetségessé teszi. Aztán a könyvön nem lendít soha. Ezúttal talán eltekintenék elvemtől, ha éppen nem egy oly könyvről volna szó, mely elé lehetetlen előszót írnom. Milyen módon szerepelhetek egy munka előtt, melyben szükségszerűen mint költő is szerepelek? Önnek sokkal finomabb az ízlése, semhogy ezt a fonákságot hosszasabban bizonyítanom kellene.

De t— ismétlem — művét, melyet növekvő érdeklődéssel lapoztam át, igen szeretem, s meg vagyok győződve, hogy nélkülem is megáll majd a maga lábán. Magam is éreztem hiányát, mikor egy-egy új íróról kellett írnom. Csodálatos figyelem, körültekintés vezette tollát. Tárgyismerete hiánytalan. Mindössze néhány kifogásom volna. A második rész felosztását kissé erőszakoltnak, elnagyoltnak találom. Mi az értelme annak ma — a huszadik században —, hogy: „nemzeti újjáébredés kora”? Azok az írók, akiket ebben a rovatban sorol fel, mennyivel nemzetibbek, mint például Babits Mihály? Véleményem szerint csak nyelvünkben lehetünk nemzetiek, s valaki annál inkább nemzeti, minél nagyobb költő. Engedje meg, hogy figyelmeztessem munkájának más fogyatékosságára is. Amikor a „kisebb” írókat néhány odavetett szóval jellemzi, gyakran általánosságokat mond. Egy helyütt ezt olvasom valakiről, nem tudom már kiről: „az egyszerűség költője”. Ez illik Francis Jammes-ra, vagy Gárdonyi Gézára, de az illetőre, nem tudom már kire, nem illik. Ha nincs mondanivalónk, inkább ne mondjunk semmit.

Őszintén kérte véleményemet s őszintén közlöm mindazt, ami eszembe ötlött olvasás közben. Annak idején, ha irodalomtörténete megjelenik, szívesen állok majd rendelkezésére. Thienemann tanár urat melegen üdvözlöm, önnek pedig topábbra is jó munkát kívánva

vagyok híve: Kosztolányi Dezső.

Mint mondottam, az előszó nem az én kívánságom volt, hanem a könyv megrendelőjéé és kiadójáé, Thienemann Tivadar pécsi egyetemi tanáré, ki evvel is egyengetni akarta útját. Így nem háríthattam el, noha tudtam, hogy mind Kosztolányinak, mind magamnak kényelmetlen lenne a dolog; munkámat ugyanis nem tarthattam többnek kísérletnél, amibe másokat nem vonhattam be semmilyen formában. (Ezért nem írtam Thienemannak sem ajánló és köszönő sorokat a könyv elé, mint illett volna.) Szerencsére Kosztolányi szokott könnyed eleganciájával kivédte az „assaut”-t. — Fontosabb ennél felfogása az irodalom „nemzeti” jellegéről és feladatáról, mely annyira tömör és oly jellemző Kosztolányira, hogy kár volna kommentárral felhígítani. Ám levelének ugyanez; a része alkalmat nyújt egy érdekes megfigyelésre. Az állítólag „nemzeti újjáébredés” című fejezet arról szólt, hogy a trianoni katasztrófa után a nemzetnek számot kell vetnie múltjával, meg kell újulnia, s ebben az irodalomra is feladatok várnak. Az efféle tézisek, mint tudjuk, ellentétben álltak Kosztolányi irodalom-felfogásával, és bántották művész-' érzékenységét (a ,,hántás” szót tőle veszem, beszélgetés közben használta). Mint ízig-véiig impresszionista alkatú tehetség, az maradt a kritikában is: megőrizte az őt bántó benyomást, s ez a levél — vagyis a kritika — megírásáig olyannyira megerősödött benne, hogy nem érezte impressziója ellenőrzésének szükségét. Holott' ha felkeresi a nehezményezett fejezetet a kéziratban, láthatta volna, hogy címe „Visszahatás”, vagyis a politikai és társadalmi reakció ide86