Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Urbán Ernő: Önérzet (elbeszélés)

az ügyre. Nem kellett magát kitúrni, a saját feje után, önkényesen hagyta ott a marhákat, Marci bácsi.

— Nono . . .!

— Úgy bizony! — ragyog az igazgató. — Még mondtam is a szükebb vezetőségnek, hogy . . . micsoda viselkedés ez? Szólhatott volna, ha meggondolta magát, nem ilyen elintézési módot szoktunk mi meg Marci bácsitól . . . Igaz is: miért hagyta ott a munkát? Csak úgy ukmukfukk? Egy szó magyarázat nélkül?

—■ Mert. . . önérzete is van az embernek!

— Önérzete?

— Igenis! Nem mondta a brigád vezető Miska?

— Mit?

— Amit én őneki: hogy . . . mindenkor tartottam kutyát. Mindenkor. Még a gróf idejében is. Pont ő, a Miska, és pont a demokráciában tiltja meg, hogy kutyákat tartsak?

— Ugyan? — csodálkozik fejét rázogatva az igazgató. — Ezt tette volna? Sajátságos.

— Micsoda-a — tüzel és háborog utólag is Marci bácsi. — Vagy én, vagy a kutya, mondta. Én viszont: akkor megyek, akkor én itt se vagyok. Kopaszon se szánkázol te rajtam, nemhogy hajason. És ott is hagytam. Kutyástul. Hát.

Az igazgató bólogat, mintha teljes egyetértésről akarná biztosítani a házigazdát, de szóval az ellenkezőjét mondja:

— Nem volt helyes, elhirtelenkedte a dolgát. Rosszul cselekedett Marci bácsi.

— Én-e?

— Maga bizony.

— Miért? — méltatlankodik Marci bácsi. — Maga . . . vagyis hát a . . . zigazgató elvtárs szerint is tilos a kutya?

— Dehogyis tilos. És nem is a kutyája miatt neheztelek. Az bánt. hogy nem volt bizalma hozzánk.

— Bizalmam-e?

— Persze — magyarázza jólélekkel az igazgató. — Magát sérelem érte. Maga úgy érezte, hogy . . . önkény, hatalmaskodás, amit a brigád vezető művel, így volt?

— Tisztára! — kap a magyarázaton Marci bácsi. — Mi jogon ugrált Miska, mikor a gróf alatt is kijárt nekem a kutya? Amikor és amilyent éppen akartam.

— Hagyja mái’ azt a kutyát! — kezdi türelmét veszteni az igazgató. —• Magáról van szó! Hogy panasszal is élhetett volna. De maga fogta magát, és egyből odadobta a gyeplőt.

— Oda hát! — ellenkezik Marci bácsi. — Ha egyszer . . . igazam volt! Mert. . . csősznek, bakternak dehogyis parádé: második kéz és második szem a kutya. A szimatról meg a fülelésről nem is szólva . . . Teszem azt: csikaink is voltak itt a majorban, ugye? A csikó meg milyen? Játékos, rakoncátlan, meg aztán huncut. Velem is megtették, s hányszor, hogy mire észbe kaptam volna, már a lucernásban voltak. Éjnek évadján. Üjhold alkalmával. Amikor a tulajdon orrát is csak tapogatás útján találja meg az ember. Ehe, de ott volt nekem a kutya. Annyit mondtam csak a kis büdösnek: kerítsed. Burkus, és mindjárt megindult a nyomon.

Az igazgató szenved.

Önuralma ugyan dicséretre méltó, de arcának nem tud parancsolni, s úgy