Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Angyal Endre: Szlovéniai jegyzetek

Bécs. Ütjának érdekes epizódjaként említette, hogy Pozsonyban, egy könyv- kereskedés kirakatában, látta Ctibor Stítnicky új szlovák Madách-fordítását. Sajnos, éppen vasárnap volt, s így nem tudta a könyvet megvenni, pedig őt, mint a Tragédia egyik szlovén fordítóját, nagyon érdekelte volna a szlovák szöveg.

Novakot már 1956-ban megismertem, Debrecenben, s Kreft professzorral is már többször találkoztunk, utoljára 1964 őszén Bmoban, amikor egyik színdarabjának (Ballada a hadnagyról és Marjutkáról) cseh premierje volt. Az író, tudós és kritikus Kreft hosszú éveken át a ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház dramaturgja volt, az egyetemen pedig az orosz irodalom tanára. Régi, meggyőződéses kommunista: nézeteiért sok mellőzésben volt része a jugoszláv királyság idején, a Ljubljanát elfoglaló olasz fasiszták pedig Rómában a hírhedt Regina Coeli-börtönbe zárták.

Ma hatvanegy éves, és nyugalomba vonult, de azért változatlan lendülettel, fiatalos aktivitással dolgozik. Külseje sem árulja el korát. A „nagy világutazók” közé tartozik: Sanghajban, Pekingben, Moszkvában éppen úgy megfordult, mint Nyugat-Európa nagyvárosaiban. A színház nagy ismerője, kutatója, alkotója: nemcsak rendező, nemcsak kritikák élestollú szerzője, hanem drámaíró maga is. A Gubec-féle XVI. századi parasztfelkelésről szóló, „A nagy lázadás” (Velika puntarija), vagy a Chileiekről szóló Celjski grófobi című darabjait a mi színpadjainkon is érdemes volna előadni. Prózájáról, kritikáiról már szóltam a Nagyvilág és Helikon régebbi évfolyamaiban: nem akarom ismételni önmagamat. De Kreft pályája még nincs lezárva, sőt újabb alkotásokat tartogat számunkra. Nagyon tanulságos a vele való eszmecsere is, akár irodalmi és művészeti, akár politikai és társadalmi kérdésekről essék szó. Friss, eleven, vitatkozó szellem: sokat tanultam tőle.

A Ljubljanában töltött hét alatt — két előadást is tartottam ezekben a napokban — találkoztam másik szlovén író-barátommal, Bozidar Borko-val is. Ö már hetven éves, de ő is változatlanul tevékeny: Szlovéniának vitathatatlanul legjobb publicistája és kritikusa. Annak idején Pavel Ágostonnal is voltak kapcsolatai, hiszen Borko is muravidéki szlovén ember, bár nem az egykor Magyarországhoz, hanem az Ausztriához tartozott „stájerországi” részről. Borko, aki nemcsak a szlovén és jugoszláv, hanem a cseh irodalmi-művészeti életnek is jeles ismerője, 1962-ben adta ki válogatott esszéit, kritikai írásait. Reméljük, hogy ezt a kitűnő kötetet nemsokára újabb válogatás követi!

Borko a vezetője a Szlovén írószövetség nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztályának. A ljubljanai napok alatt gyakran megfordultam az író- szövetségnek villaszerű székházában, a város egyik fasorában, s itt rendezte meg Borko találkozásomat a szlovén írókkal. Ott volt a mura vidéki Misko Kranjec is, az egyik legnagyobb szlovén regényíró, Pavel Ágoston egykori barátja és levelező-társa.

Kranjecet én is már régebbről ismerem: 1947-ben Pécsett, 1961-ben Ljubljanában találkoztunk. Most új regényéről, a „Vörös gárdistá”-ról (Rdeci gardist) vitatkoztunk. Eddig csak az első két kötet jelent meg, de rövidesen napvilágot lát a befejező harmadik kötet is. Témája számunkra is nagyon érdekes: 1918—19 eseményei a Muravidéken, forradalmi és ellenforradalmi, soviniszta és internacionalista erők harca, magyar és szlovén nacionalizmus összeütközése, forradalmárok, ingadozók és megalkuvók sorsa. Kranjec — aki a szocialista realizmus törekvéseit és alkotó-módszereit képviseli a XX. századi szlovén irodalomban — nyilván Solohov példájából merített ösztönzést.

74