Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Csányi László: Siracusai napló

bűnügyi regény legalább annyira jellemző korunkra, mint a Lorentz-transzfor- mádóból levont technikai eredmények.

Egy új, minden korábbitól elütő közösségi eszmény körvonalai bontakoznak ki előttünk, határai még elmosódottak, s az is félő, hogy megméretvén majd könnyűnek találtatik. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az eljövendő ismeretlennek szóló gyanakvásunk és aggodalmunk mögött ott él a reménység is, mert a feltételezett új eszmény magában hordja egy világkultúra lehetőségét is, az okos és szép szintézist, mely egyformán jelenti fajok és földrészek egyensúlyát.

Egyelőre persze be kell érnünk annyival, hogy csak felületes jelekből következtethetünk rá, az azonban végérvényesnek tűnik, hogy a múlt egyre inkább az adalék, a document humain szerepét játssza majd benne, s ami évszázadok számára az élet szerves része volt, kiállítási tárgy lesz, múzeumi tárlók anyaga, s nem lehetetlen, hogy egykor úgy néznek majd egy Giotto-freskóra, ahogy 1960-ban egy 1920-ban gyártott autóra. Valami kevés majd persze átmen- tődik a jövőbe, rejtett s csak szakértők számára felismerhető mellékes elemként, ahogy a siracusai dóm barokk homlokzatkulisszái mögött is látható a görög Mi- nerva-templom oszlopsora, s a szaracén védőoromzattal ellátott egykori román templom. Talán így, legalább ennyi megmarad — ki tudja?

Sudár pálmafák szegélyezik az utat, körülöttünk hangosan és gondtalanul zajlik a vidám délszaki élet, mi pedig elmerengve állunk az Apollo-templom oszlopai között, s úgy érezzük, elérkezett a búcsú perese. Nem Siracusától, nem is a szép szigettől búcsúzunk — a jósors még kegyes lehet hozzánk —, hanem a régi Európától, egy elsüllyedt világtól, amely már a múlt században is legfeljebb csak aziluma lehetett Észak szökevényeinek. Egy letűnő és eljövendő kor tanúi vagyunk, ezt éreztük Róma félelmetes forgatagában, a firenzei Santa Croce, a padovai Eremitani pusztuló freskói előtt, s ezt érezzük itt is, a tenger és az ég egybefolyó kékségében, Apollo temploma tövében. Nem tudunk osztozni a római úr lelkesedésében, ami vigasznak is, reménységnek is kevés, ahogy a modernkedés frázisainak sem ülünk fel. S talán jobban is illik hozzánk a figyelmes, bár szkeptikus tanú szerepe, még akkor is, ha fáj tudnunk, hogy „a föld határa már ez, itt ahol vagyunk”. Azé a földé, amely a háborúk kegyetlenségei s a türelmetlenség máglyái között is a kultúra, a szellem Európája tudott maradni. Persze nem a történelem zárul le, hanem csak a múlt, egy kicsit talán a mi múltunk is. S ismét Aiszkhülosz jut eszünkbe, Prométheusz tragédiájának zárósorai:

Többé már nem szó, de valóság: megremeg a föld, dörög az ég és felel a tengeri visszhang, a cikázó villámok tüze gyűl ki, homoktölcsér kavarog, mind egyszerre támad fel a szél, s ellenirányból egymás ellen hevesen fújják hadakozva dühük, összemosódik a tenger az éggel.

De még ezt sem mondhatjuk el. Felhőtlen az ég, tükörsima a tenger. S a szelíd szél éppen csak meglengeti a pálmafák könnyű levelét.

70