Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Csányi László: Siracusai napló

istenen esett meg s patakká változtatta, melynek vize a peloponesosi Alfeiosból a tenger alatt folyik Aretihusa forrásáig, hogy így egyesülhessenek a szeretők. Így szól a szép legenda, amely ma is olyan elevenné, félreérthetetlenné teszi a görögséget itt Aiszkhülosz és Archimedesz városában. De Siracusa, ahol lépten- nyomon görög emlékekbe bukkanunk, mást is példáz, válasza nem egyértelmű, hangjába belevegyül a későbbi Európa is.

„A föld határa már ez, itt ahol vagyunk” — mondjuk Aiszkhülosz verssorát, amit a valószínűtlenül kék tenger von körénk, nem egy sziget s nem is egy földrész, hanem a tágabb szellemi haza, Európa határát jelenti. Európáét, ahol évezredek kultúrája formálta az embert és a gondolatot, s nemcsak stílus volt és forma, hanem egység és harmónia, magasabbrendűség és az elérhetetlen reménytelen szerelme. De mit kell érteni kultúrán? — jut hirtelen eszembe a római úr szava az Arethusa-forrás mellett, s később is, az Apollo-templom romjai között. Emberformáló ismeret, tehát etikai fogalom, — de ez a válasz valószínűleg csak az első pillanatban megnyugtató. Mert számolnunk kell történetiségével is; nem minden kor számára jelentette ugyanazt, s azt a tényt sem szabad mellőznünk, hogy egyre inkább elsajátítható ismeretté vált, ami szemléleti-fogalmi egységét bontotta meg. Amikor Athénben, vagy itt Siracusában felhangzottak Aiszkhülosz verssorai, a hallgatók egy szinte kozmikus élmény részesei lettek, mely a humanista nemzedékek számára tudálékossággá, a XIX. században aprólékos és rendezett ismeretté változott. S mégis, bárhogyan osztályozzuk is, bármilyen felosztás zárójelei közé is tegyük, azonnal feltűnik az egészet egybefogó közös eszmény, melynek kohéziós ereje századok szándékát és változó törekvését fogta egységbe. Valójában igazságtalan voltam a római úrral; ha megszabadulunk a pozitivizmustól örökölt fontoskodástól, s nem az elmélet, hanem az átélt valóság felől közeledünk Itália századaihoz, a humanisták tudálékosságának és mesterkélt lelkesedésének sincs jelentősége. Mert ez is, éppúgy, mint a városállamok villongásai, a háromélű tőr, s az egymást elűző despoták erőszakoskodása vagy demokratizmusa egy önálló naprendszer részei. S irodalma, Aiszkhülosztól körülbelül Goldonng, tulajdonképpen kortársi irodalom, ahogy a képzőművészetet is a közös eszmény s nem a változó stílus jellemzi.

Az út akkor ágazik ketté, amikor a kapitalizmus túlnő a közgazdasági kategória fogalmán s átjárja az élet minden területét — mint a Kommunista Kiáltvány megfogalmazza — „fizetett bérmunkássá változtatva az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét”. A XIX. század második felében megkezdődik a régi eszmények felszámolása, a XX. szzad pedig már megpróbál elméleti igazolást is keresni mindannak, amit modernnek, tehát a hagyománytól eltérőnek tart, nemegyszer a múltba is visszavetítve (így lesz váratlanul modernné például Hölderlin, vagy a festészetben Greco). Ami a művészetben így végbemegy, tulajdonképpen természetes folyamat, de ennek a változásnak szükségszerűen módosítani kell a kultúra fogalmát is. Európa a XVIII—XIX. századig egyértelműen látta a kultúrát, mint a szépség, a harmónia megtestesülését. S most, ha nem is megyünk bele abba a vitathatatlanul veszélyes játékba, amit a kultúra és civilizáció erőszakos szétválasztása jelent, tudomásul kell vennünk, hogy a kultúra „specializálódott”, a korábbi teljesség önállónak tűnő részletekre bomlott, s minden rész szükségszerűen kitermelte a maga szakemberét. De önmagában még ez sem határozza meg a modem kultúrát, mert amíg az ismeretek specializálódtak, a többség igénytelensége a könnyű és felszínes felé tolta el az eszményt: a kommersz-zene, a kommersz-színdarab, a

69