Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Csányi László: Siracusai napló

célzásért — mit tud kezdeni Dantével? Kommentárokkal veszi körül magát, tárgyi magyarázatokat keres, s azzal csitítja kielégítetlenségét, hogy Dante „talányos” költő. De tudja azt uraságod, hogy Firenzében a marhahajcsárok is Dante verseit énekelték, éppúgy, mint a velencei gondolások Tassét, ahogy ezt Goldoni emlékirataiban is olvashatja.

Elővette a bütyköst és újra töltött a frascatiból.

— Készséggel elismerem — feleltem lassan —, hogy mi, akik Goethe szavával Észak szökevényei vagyunk, alkalmilag és sietve, oosi su due piedi járjuk be Itáliát, s az ilyen hevenyészett utazás valóban nem adhatja meg a benne- élés, a teljes együvétartozás örömét. De mit is jelentsen ez a benne-élés, amikor a kultúra fogalmát is általánosságban és felületesen kezeljük? Az olaszországi művészet évezredeket fog át, s nem gondolja uraságod, hogy a fénysóvár északi ember, akinek kárpótlásul a távlat adatott meg, nem fedezi-e fel előbb ezt az egységet, amit Winckelmann a Heiterkeit és Allgemeinheit szóval illetett? De mindaz, ami e derű és mindent átfogó általánosság, vagy pontosabban egyetemesség mögött van, bizonytalan és szétfolyó, ellentmondó és egyenetlen. Gondoljon arra Vossignoria, hogy a siracusai görög színházban még Aiszkhüloszt játszották, aki ide menekült a felbőszült athéniek elől, de mit tudott erről az eleven és közvetlen kapcsolatról a humanizmus, vagy mit tudott például Rómáról? Nagyon keveset, s ha Firenzében örökmécset égettek Platon szobra előtt, vagy a pápát pontifex maximusnak titulálták, ebben több volt a modorosság, mint az átélés, az együvétartozás. A reneszánszban, amit Burckhardt történelmi szükségszerűségnek nevez, s egy új kor kezdetét számítja tőle, nagyobb szerepet játszott a háromélű velencei tőr és a sunyi méreg, mint Arisztotelész etikája, s legyen szabad arra is emlékeztetnem, hogy ez a filozófiával kérkedő kor megingathatatlanul hitt a boszorkányokban és az égi jelekben, s még a pápai udvarban is alkalmaztak jósokat. De még tovább megyek. Sóvárgáson és ábrándon túl értelmünk és hajlandóságunk alkalmatlan a fenntartás nélküli benne-élésre, sok mindent magunk mögött hagytunk s nem mindig vesszük észre, hogy a tör- nelmi adalék — s hozzáteszem: ezeket is szeretjük önkényesen csoportosítani — nem jelent mindig élményt is. Ferrarában ott álltam Ariosto háza. előtt, s bevallom, nem éreztem megilletődést, nem fogott el a numen adest izgalma, mint Weimárban, mert Ariosto csak emlék és nem élmény, ahogy Tasso sem az — nagyon sajnálom. Ez a benne-élés, amit olyan rokonszenves hévvel kér számon, szépen hangzik, mégis az az érzésem, hogy múzeumi kultúra felé haladunk, összegyűjtünk mindent, címkével látjuk el, de éppen ezzel ki is vonjuk a forgalomból.

— Mindent össze kell gyűjteni, mindent meg kell őrizni, — válaszolta rekedten. — Csak így lehet valami reményünk arra, hogy feltámaszthatjuk a múltat.

— Azt hiszem, nem lehet ilyen reményünk, s nem is tudom, lenne-e értelme? A múltat egyébként is mindig sommázva látjuk, az összképben elvesznek az árnyalatok, mit akarunk hát feltámasztani belőle? A Dantét szavaló marhahajcsárra hivatkozott az imént, s ha valóban így volt, most ugyanezt kellene követelni egy firenzei sofőrtől, aki Dante vagy Carducci és Leopardi helyett is táncdalokat fütyörész. Lesüllyedt az ízlés? — ez így nagyon egyszerűen hang- zanék, talán inkább azt kellene mondanunk, hogy megváltozott értékrendben és ízlésben gondolkozik a világ.

— Persze, persze, sicuro, — mondta gyorsan — de épp ez a „más értékrend” figyelmeztet valamire. Egyrészt arra, hogy keressük a szálakat, amelyek

67