Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Csányi László: Siracusai napló

A római úr

Kölcsönös udvariaskodással kezdődött; a véletlen hozott össze bennünket erre az éjszakai utazásra. Megkínált a vacsorájából (ez a rokonszenves olasz szokás ma sem ment ki a divatból), aztán sokáig hallgattunk. Nápoly után figyelmeztetett, hogy nézzük meg Salerno fényeit; a mélyből váratlanul és tündökletesen merült fel a tengerparti lámpasor, de a néhány percig tartó ajándék után visszasüppedtünk az elsötétített kocsi félhomályába. Jó lenne aludni, hosz- szú az út Siracusáig. Valószínűleg ő is erre gondolt, de láttam, hogy félig csukott pillája mögül engem figyelt.

— Szóval utazgatunk, utazgatunk, — mondta hirtelen, amikor meggyőződött róla, hogy nem alszom, s mielőtt felelhettem volna, gyorsan folytatta. -— Egy kis tanulmányút, amúgy sietve, cosi su due piedi, hogy ezt a képszerű kifejezést használjam. Ma itt vagyunk, holnap ott, s mindenütt elkattintjuk a fényképezőgépet, otthon pedig majd elmondjuk, hogy merre jártunk, mit láttunk. De vajon láttuk^e igazán, amit megnéztünk, a pillanat adhat-e többet is, mint futó emléket, alkalmi benyomást, amivel a sietve utazó valójában alig tud mit kezdeni? — Cigarettát keresett, a gyufa felvillanó fénye egy pillanatra megvilágította bosszús arcát. — Mert mi a kultúra, ha szabad kérdeznem, s adhat-e róla csak halvány, sejtető fogalmat is néhány fénykép, idegenforgalmi prospektus vagy képeslap? Egyáltalán: képszerű-e a kultúra, érdekes látvány-e csupán, amely előtt tátott szájjal áll meg a kispolgár, s azt kérdezi, hogyan is lehetett ilyen festményt vagy szobrot csinálni? A kultúra, uram, és ezt szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, foenne-élés, magatartás, a szellem egyetlen közege. Bár még ezzel sem mondtunk sokat; a kényes téma fokozottan arra int, hogy minden szóra vigyázzunk. Azt mondom, a kultúra életforma, magatartás, de ez azt is jelenti, hogy helyhez kötött, bizonyos feltételek determinálják. Ahhoz, hogy valaki őszinte elragadtatást érezzen a firenzei Santa Crooéban, vagy örömét lelje Dante olvasásában, nem elég tudni, a szónak iskolás értelmében, s a szándék sem sokat jelent. Egy kínai például minden bizonnyal épp olyan idegennek érezné magát Firenzében, mint egy firenzei Pekingben; be kell érnie a szemlélődéssel, s mondhatja, hogy „tetszik”, vagy „nem tetszik”, de ennek nincs jelentősége, amikor hiányzik a közösségvállalás, az együvétartozás boldog kötelme. Mondhatom egy Ghirlandajo freskóra, hogy „szép”, elemezhetem arányait, dicsérhetem kompozícióját, s a lényeget tekintve nem mondtam semmit. Olyan ez, mintha valaki egy nőt azzal jellemez, hogy csinos, s leírja arcvonásait, dicséri szorgalmát vagy kedvességét, de mennyivel többet — minőségileg többet! — mond az, aki anyjának nevezheti ezt a nőt. De parancsoljon közben ebből a frascatiból — s egy üveget húzott elő táskájából. — Kitűnő ital, bár igazán nem tudom, hogy versenyezhetne a magyar borokkal. — Két pergamenpohárba töltött, elém tette és mellékesen megjegyezte: — Ha esetleg untatom, csak tessék, töltsön magának. A bor unaloműző is, egy ilyen magamfajta öregember pedig sokat tud fecsegni.

— Hosszú az éjszaka — tette hozzá később s kényszeredetten nevetett —, s egyébként is az ember bor mellett, a vonat félhomályában bátrabban tud beszélni. Meg aztán végül is vannak dolgok, amiket egyszer ki kell mondani. Én például — kérem ne sértődjék meg őszinteségemért — igazán nem vagyok meggyőződve arról, hogy Dantét az is értheti, aki nem Firenzében született, vagy ha a sors ezt a kedvezést megtagadta tőle, legalább itt kellett élnie éveken át, ha közeledni akar az isteni költőhöz. Egy idegen — bocsásson meg a személyes.

66