Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Csányi László: Siracusai napló

nagyabb, mint amit az első pillanat sejtet: neonfény és antikvitás, Dante szülőháza és a sexy-nudo film falragasza mögött egy mélységesebb ellentmondás lapul.

Ruskin Velence bukásának kezdetét az 1418-as évtől számítja. Az évszám, mint minden korszakjelző évszám, önkényes, s bár bizonyos stílusjegyek utalhatnak átmeneti hanyatlásra, a folyamat egysége — s Ruskin ezt nem vette észre — nem szakadt meg: a stílusváltozások még mindig közös eszményből fakadtak, s ami valószínűleg a legfontosabb, nem vált még szét a művészet és az élet egysége. A művelődés szempontjából itt nem az a perdöntő, hogy ezekben az évszázadokban milyen érdekek csaptak össze, hanem az, hogy minden érdek- ellentét, az új és a hagyományos ellentmondása egy többé-kevésbé homogén társadalom zárt keretén belül szinte családi ügy volt, s a közös életeszményt, a kollektív világképet még nem érintette. A városállamok széttagoltsága is alkalmi keret volt, aminek nem kellett szükségszerűen jelentenie a társadalom atomizáltságát is, s ezért történhetett meg, hogy a rinascimento — bár nagyon későn és nagy áldozatok árán — csak folytatta azt a harcot, amit az unió nati- onis, az universa sacra Italia évszázados eszménye jelentett.

A múlt világképében egységes, s ezen belül hanyatlásról vagy emelkedésről beszélni épp oly céltalan, mint azt firtatni, hogy a román stílus után haladás vagy süllyedés volt-e a gótika. A belső változások is csak árnyalatosak, egymáshoz viszonyítva fontosak: Athén még osztatlan közösség, Firenze és a városállamok már mecenátus, s a mítosz, amely Athén, sőt még Róma számára is közvetlen élmény, a középkorban másodlagos, az antikvitástól és a kereszténységtől kölcsönzött tudalom. A középkor — s talán ez a legfontosabb különbség — az individuum erősödő szerepével egyre inkább egyéni élménnyé változtatja a világot, részeire bontja, egyre kevesebb helyet hagyva a kollektív emóciónak. Ezért kell aggódva kérdeznünk: felel-e hívásunkra s meghalljuk-e hangját?

Persze mi is Burckhardt és Taine hangján hívjuk: az emlékezetben folyton kísért az iskolás emlék, hogy hol kell lelkesedni s mi mellett mehetünk el szótlanul. De be kell vallanunk, amiről időnként megfeledkezünk, hogy közben a XX. század lelkesedése is kihunyt, s Burckhardt éppúgy történeti emlék, document humain, mint a reneszánsz elfelejtett teoretikusai, s aki kilép a Termini pályaudvar csarnokaiból, az áhított régi Róma helyett egy világváros forgatagába kerül, s csak emlékezni tud. Mert minden, ami körülveszi, csak történelmi adalék egy letűnt korhoz, amelyhez csupán az ismeret, az iskolai szorgalom vihet közelebb, mert élményünkből hiányzik a társadalmi összekötőkapocs. S aki megáll a Fórumon, nem egy rég letűnt világba érkezik, nem a jelenből lép át a múltba, hanem a messze múlt emlékeit látja maga előtt, s egy-egy oszlop vagy felirat csak annyira hat rá, amennyire valami tanult ismerethez kötődik.

Szembe kell néznünk ezzel a jóvátehetetlen valósággal: az újkor, amit társadalmilag feltétlenül az árutermelés jelent, minőségileg más, mint a korábbi századok és ezredek; rekonstruálhatunk elsüllyedt városokat, megfejthetünk elmosódott feliratokat, a múlt csak az ismeretek lajstroma marad. Bánkódni vagy csüggedni persze nincs okunk. Szerepünk és jelentőségünk annyi, hogy szemtanúi lehetünk egy olyan korszakváltásnak, mely végérvényesen lezárja a múltat s megnyit egy olyan jövőt, melynek körvonalai most bontakoznak ki ^csodálkozó szemünk előtt.

65