Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Syposs Zoltán: Az egerek nem tapsolnak (elbeszélés)

Indulatosan ugrott fel, és a bádogkannának úgy tapadt szájához, mint mohó csecsemő anyja emlőjéhez. Ivott az állott, zavaros vízből, utána újra leroskadt a talicskába, és egy pillanat múlva széles mozdulattal körbe mutatott: — Nézd azokat a cementes zsákokat! A drapp papírruhába öltözött tömzsi emberkéket. Szép sorban, illedelmesen ülnek a nézőtéren. Ez itt az én színpa­dom .. . Ök ott a figyelmes közönség. Esténként, a megszokottság kísértet járása idején sercegő gyertyacsonkok vagy füstölgő gázolajlámpa pislogó ködében „fellépek”, és szavalok nekik Rimbeaud, Rilke és Regnier verseiből, néha elját­szom Mercutiót vagy valamelyik Richárdot, és akkor jobban elviselhető ez a nyomorult élet, ez a szörnyű kivetettség. Egy rövidke időre elfelejtem a hábo­rút, a felpörkölt házak gyerekkorom óta kísértő fojtó füstszagát, amely félre­veri a szív harangját. Csak ocsúdni rossz utána, amikor transzból, extázisból éb­redek, egy egészen más világból... Körülnézek a nagy csattanó, a pazar végszó után... és síri csend, mint bukott darabban ..., mint a holtak hajóján. Bará­tom, a cementzsákok nem tapsolnak! Ügy ülnek ott, hidegen, szenvtelenül, mint az incroyable-ok „Madame X” kudarcánál... És az egerek sem tapsolnak!... Távolba néző szemmel újra felém fordult, és kisvártatva csendesen, lehig- gadtan tette hozzá: — Ki érzi azt, mekkora súly egy porszem súlya? A cementzsákok nem tapsolnak és az egerek sem tapsolnak... Bizarr ötle­tem támadt: egy-két beavatott pincelakóval átmászunk alkonyaikor a „Ce- mentlak”-ba, színházat rendezünk. Találkozni fog művész és műpártoló, illega­litásban. Beleegyezett. Elhelyezkedtünk a cementzsákokon, mind az öten, téli­kabátban, éhesen, szomjasan, Béla sápkóros, vézna közönsége. Ady-verseket szavalt, utána Shakespeare II. Ridhárdjából készült előadni pár felvonásnyit. Pár szóban ismertette a drámát, röviden jellemezte a szereplőket. Aztán elő­vette a könyvet és a gyenge világosságnál csak annyira bele-belenézve, ameny- nyire a habokra csapódó sirály borzolja a végtelen vizet, végigmondta a nehéz szöveget. Hangja, mint az agyagkorsóból szabadult szellemé áradt szét a homá­lyos pincében, mélységeket és magasságokat ölelt át, Richárd volt és York her­cege, Salisbury grófja és udvarhölgy, herold és börtönőr. Jobb kezét kissé fel­emelve áldozott a műnek, apró, fél gesztusok kíséretében, és mi úgy ültünk előtte, órákon át tartó szorongó, csendes áhitatban, ahogy az ó-keresztények a katakombákban, a vérengzés Rómájában. A nagyszerű álom mondatokká sodort aranyfonala varázsos módon fűzte össze a kis kört, a figyelő arcokon az átélés fényei vilióztak. Eltűntek a vako­latlan pincefalak, és a sötétbe takart cementzsákok, eltűnt szűk világa a feszülő vágyaknak, az emberi hang térben zúgó csodájának, a színésznek, aki az indu­latok kavargó viharától a szív utolsó, halk dobbanásáig modulált... Éjfél körül másztunk vissza az óvóhelyre. Béla a kert végéig kísért minket, bádogkannával a kezében: — Mepróbálok vizért menni, holnap gyere át megint! Csendben lopózkodtunk be rideg vackunkba. Nem tudtam elaludni. Bélára gondoltam, milyen különös nyomatékot adott John of Gaunt, Lancaster hercege szavainak, a II. Richárd szavalásakor. Határozottan láttam, erősen rámnézett akkor. Így diktálja végrendeletét, aki halni készül. „ ... Próféta lélek szállt belém, úgy érzem, S lelkem kiadva, im ezt jósolom: Soká nem tarthat tomboló heve, Mert mohó tűz magát falja fel.. 61

Next

/
Thumbnails
Contents