Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Káldi János: Talponálló (vers)
Káldi János: TALPONÁLLÓ Igen, csak pillanataid vannak, lélegzetvételnyi csönded, szívedben szüntelen ágak zörögnek, agyadban telefon cseng, így élsz, akár sok-milliónyi társad; hiába jön hívó szava a hegyeknek, a távoli óceánnak, hiába szikráznak csalogatva-virágozva a hársak, nem mehetsz. Csak pillanataid vannak, csak annyi időd, ami alatt átfut a szűzfehér felhő a napon; a nyugalom a te világodban ismeretlen. Csak a talponállóba ugorhatsz be egy duplára vagy féldecire, s máris futnod kell tovább. A csodák elkoptak; az álomi, arany-őszi ünnep elszállt a semmibe; nincs mód tűnődni. A talponállót kaptad a korodtól; a mindig résen-állást, a zaklatottságot. Ó, nem a harag szól belőlem, hiszen — talán — már nem is tudnék máshogyan élni; a nap-záporos, tenyérnyi, szelíd terep, a megállás tönkretenne; a levegőt vennék el tőlem, ha ezt a lázas futást; ami a lényegem, az kövülne meg, ha nem zúgatna újabb és újabb szenvedély; az idegrendszerem fúlna némaságba, mint a nádas, ha nem veri a szél. Mégis, mégis olykor szomorúan lengetem' a kendőm az eljövő kor felé, amely a fiainak már több pihenést adhat, kiskocsmát, derűt, lassú vigalmat; mégis, mégis olykor a vágyakozásom madárraja száll a messzi időbe, ahol utódomnak lesz majd annyi nyugalma-csendje, hogy mosolygó arcát megteremtse.
