Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Petar Segedin: Boldogság (elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
PETAR SEGEDIN BOLDOGSÁG Miko Pastir, különös arcán örökké ott honoló mosolyával, pásztorkunyhójának agyagpadlóján feküdt és épp elaludni készült. Ebben az évszakban déltájt mindig így cselekedett. Késő tavaszra jár. Feje alá egy zsák avart tett, melyet odaát, a szőlőskerten túl fekvő kis magyalfa ligetben gyűjtött. A liget a hegy lejtőjén teraszosan ereszkedett alá a Ropra — amiként a házikója alatt húzódó kis fennsíkot hívták. Miko Pastir különös arca valóban rendkívüli volt és joggal szúrt szemet mindenkinek. Erősen kiugró pofacsontjai voltak, kicsiny, hegyes orra, s csupasz álla és orra között keskeny, mély bevágásként húzódott a szája. Ha hosszabban nézte az ember, nem tudta megállapítani, vajon ez az örökösen elnyúló vonás valójában mosoly-e, vagy pedig a száj megszokott helyzete, melyet az arc kormos bőrét szétfeszítő két pofacsont különös kiugrása idéz elő. Ahogy lefeküdt, tüstént álomba is merült. Az egyetlen gondolat, amely még ott lebegett a tudatában: a nadrág volt, amit a fiának akart venni!... Már szentáldozásra sem mehet, ha meg nem veszi neki. Meg aztán már meg is nézte azt a nadrágot, a fiával együtt, odalent a városban, nyolc nappal ezelőtt. De sehogy sem tudott pénzt keríteni, hogy megvásárolja. Az utolsó megmaradt lehetőség az volt, hogy egy-két magyalfát kivágjon a kis ligetben, s eladja őket Matonak, a hajóácsnak. De ezek nagyon ritka, sokatérő magyalfák voltak, utolsók az egész környéken, azonkívül avart is adtak neki, ami trágyázásra kellett. Nagyapja úgy vigyázott rájuk, mint a szeme világára, meg az édesapja is, s most ő pusztítsa el őket! Az egész környék ismerte azt a ligetet, s mindenki Pastir ligetének hívta. Ha hozzányúl s vágni kezdi, három falu veszi a szájára. Miközben ezen tűnődött, mindjárt el is aludt... A keskeny vágás, mosolyra húzott szája, szabályszerűen kitárult, miközben ritmikusan ki-kibocsátotta a sipító kis füttyentéseket a forró térségbe, amelyben a házikója volt meg az udvara, meg a hegységre és a távolban pihenő tengerre. Mosolya, persze, akkor megváltoztatta jellegét, és furcsa hasadékká változott, mely olyan gumilabda résére emlékeztetett, melyből levegő sziszeg, de mindegy, az arc ebben a helyzetében is megőrizte mosolyát. Igaz, hogy egészen különös mosolyát. Miko Pastir ilyenformán eltűnt a déli álomban, és magára hagyta ezt a világot, hadd égjen ki, ahogyan tud s ahogyan képes ebben a verőfényes, lángoló hőségben. * * * Miko Pastir kőből, csak úgy malter nélkül, szárazon épült házikója magasan állt a hegy lejtőjén, amely hullámosán ereszkedett alá a tenger felé s többször is kis fennsíkokat alkotott, mielőtt meredek szirtfalakban a tengerbe szakadt volna. A kicsiny ház előtt alacsony kőkerítéssel körülvett kis terasz terült el: a kőkerítés köveit is csak úgy szárazon, malter nélkül rakták egymásra, amint ez szokás volt, s mögötte húzódott meg Miko afféle kis udvara, a ház tornáca. A magas és ágasbogas magyalfa a kis udvart szinte teljesen árnyékba borította. A 30
