Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Sír a mandula (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN SÍR A MANDULA A Balatontól kapaszkodtam föl öreghegyre. A szőlő közepén álló ház kéményétől remegett a levegő, a szőlőtőkék, meg a mandulafák csupasz és fehér álmukat aludták a végtelen hóban. Néztem a kémény fölött a remegést, és némiképpen én is megremegtem. Akárhányszor éreztem ezt a remegést, amikor kényszerű kötelességből mentem be valahová. Azt álmodta anyám, hogy seregélyrajok lepték meg ezt a vidéket, és mind elpusztították a szőlőtermést; valakitől meg azt hallotta, hogy hegyoldalak mozdultak el a helyükről errefelé, repedésük házakat nyelt el. Azt mondta anyám, te sokat jársz arra, ha távoli rokon is, aki ott él, látogasd meg. Gábor bátyádék már nem mozdulhatnak ki egykönnyen, és sok bajuk lehet szegényeknek. Különös emberek most már, de talán megérted valahogy a nyelvüket. Ügy elnéztem legutóbb Gábor bátyádnak azokat a nagy, fehér füleit. Azokba már alig jut valami kis vér . .. Alig ütögettem ujjamat az ajtóhoz, mégis zajosan kopogott. — Ki az? — Rokon a nagyvilágból. Talán már meg sem ismernek! — Rokon? — Én vagyok a tóközi gyerek! — Kicsoda maga? Rosszul hallok, kicsoda? — Nem csoda. Rokon. A Juhar-ház bejárata fölött gyerekkoromban négyszögletű, kovácsolt vasú petróleumlámpás égett, most tányéros, búrás villanyégő nyúlt ki egy vaskaron a repkényes falról, fényét esténként a behavazott szőlőn át a Balaton végtelen szürkeségébe árasztva. Csodálatos a kilátás innen még ilyenkor, a kányaröpü- léses télben is, hát még a nyári napsütésben! Lassan motozott a zárban a kulcs, kettőre volt zárva az ajtó nappal is. Először a nagy, fehér füleket láttam. Nagy kérdőjelekként faggattak. A kinyílt ajtóban álló Juhar Gábor nagy szemredői gyanakvó óvatossággal kúsztak föl. A nagy, előreugró homlok felém dőlt, fölötte teljesen fényesre kopott a hatalmas fej. Rojtos háziköntös volt rajta, arra meig ráhúzta régivilági, állomásfőnöki eg'yenkabátját, amelyet hajdan oly büszkén hordott a Balaton-parti állomásokon: először a túlparton, Siófoktól nem messze, délre, aztán meg Fürednél. Aligha ismert meg. Mert szemredői lassan visszaereszkedtek, nem szólt, csak megfordult és elment. De az ■ ajtót nem zárta be előttem, sőt hátraintett a vállán át, hogy menjek csak utána. Bent minden homályos volt, mert rengeteg virágcserép, kosár és függöny zárta ki a fényt, míg vagy négy ajtón át beértünk egy meglehetősen tágas és világos szobába. Ott megállt, s hátat fordítva felém, nagyon sokáig eltűnődött. Aztán a cserépkályhába fogódzva újra felém fordult és fölemelte egyik, ernyedt ujját: — Azt hiszem, a sógorom unokaöccse vagy. — Az. — Majd bejön Teréz nénéd, meg a Terézke mindjárt. 20
