Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Csoóri Sándor: Levél egy ismeretlenhez
állítani, de megoldani már nem. Ilyen esetekben a világos agy ugyanúgy véletlenre vár vagy csodára, mint a vakbuzgó. Azon az estén értettem meg, hogy van az emberi lélek természetében valamiféle kárhozatos kettősség. A gondolkodó emberek életük döntő pillanatában legszívesebben becsuknák a szemüket, s a cselekvést ösztöneikre bíznák: az történjék, amit azok sugallnak, mert ha más történik, értelmükkel úgyis a meg nem történt dolgok csomóit bogoznák továbbra is. Fordítva ugyanúgy vonatkozik ez az ösztönlényekre is. Ök pedig a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják: az ösztönök vad sodrása közben az értelem eléjük csobbanó mentőövét. Szörnyű, hogy az ember mindig más valamiben reménykedik, mint amire az erejéből futná. Holott remény egyáltalán nem létezik önmagában, csakis az akaraterővel összeláncolva. Hajnalodott, mire azon kaptam magamat, hogy ismét bűnbe estem. Ez alkalommal nem a szorongás, nem a nevetséges gyanú s kételkedés bűnébe, hanem a filozofálgatáséba. Kezdeti önfeledtségem ismét elpárolgott, észrevétlenül átengedte helyét a töprengésnek. A helycsere feltűnés nélkül zajlód- hatott le, mert még azt se vettem észre, hogy hideg van és fázom. Másnap viszont annál inkább észre kellett vennem: csupa nátha lettem, folyt az orrom, berekedtem, s mind a két mandulám parázslott. Ötnapos nyavalya, ágyban fekvés. Körzeti orvosomnak nem mertem elmondani, hol fáztam meg, nehogy kinevessen. Hadd valljam meg önnek, másodszor is becsapottnak éreztem magamat. Napokon át kárörvendő nevetést hallottam kiszűrődni a párnám alól. Dühösen feküdtem rá, hogy elnyomjam a nevetést. Legyintettem önre, a világmindenség jóakaratára, magamra. Pedig ha meggondolom, micsoda csekélység egy ötnapos nátha az újjászületéshez képest! Egy rendkívül fontos dolgot persze a második kudarcom után is megtanultam. Hinni valamiben nem egyetlenegyszer kell, hanem folyamatosan: még akkor is, amikor az már reménytelen. A hit: erő, s az erő a visszafordítha- tatlant is visszafordíthatja. És még egy észrevétel: nem az hisz vakon a csodában, aki sokáig hisz benne, ellenkezőleg, aki korán lemond róla, mivelhogy nem lassú eredményként, hanem csodaként óhajtja a csodát. Okolni tehát újra csak magamat tudtam. De szerencsére jöttek a napok, és kigyógyítottak náthámból és csalódásomból is. Zajlott tovább az életem, jégtáblákat és nagy hasálbfa-heteket hömpölyögtetve. Egyre kevesebb idő jutott a munkára, egyre kevesebb a boldogságra, mert egyszerre akartam kiharcolni ártatlanságomat s külön egyéni jogomat is, hogy mindent megérinthessek, megízlelhessek, megtanulhassak ebben a világban. Védekezésül azt eszeltem ki, hogy magam ítélem el jóelőre magamat, elibe vágva mások ítéletének, hátha ez a nagyvonalúság s fölény szabadságomat készítheti elő. De sajnos, rá kellett döbbennem, ez képtelenség. Az emberek szívesen lemondanak ilyen vagy olyan előnyeikről, de hogy az ítélkezés jogáról lemondjanak, arról szó se lehet. Ha nem is gyakorló hóhér, de egy szigorú ítélőbíró ott ágál mindenkiben. Bizonyára önben is. Csakhogy ön jócselekedetekkel próbálja egyensúlyozni ezt. Második levele után többször gondoltam kilétére: hol él, mit csinál, menynyi idős? Találkoztunk-e már valahol, éreztem-e keze szorítását? Nyomozni persze nem kezdtem el. Ami titok volt, titok maradt, s a hétköznapok észrevétlenül eltakarították. 7
