Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Csoóri Sándor: Levél egy ismeretlenhez

megőrülés vagy a tisztességes lázongás helyett a léhaság útját választottam továbbra is. Mindenki boldognak s könnyednek hitt, holott a léhaság a boldogtalanok választása. Választása? Tányérba hagyott ételmaradék egy népbüfében. A szabadságról annyira nincs fogalmunk, hogy állandóan összetévesztjük látszatával: a kötetlenséggel.

Őszintén szólva rég elfelejtkeztem önről s arról a reménységgel átitatott éjszakáról, melyen újjászületésemet vártam. És akkor ismét megkaptam a figyelmeztetését. Ezúttal Weimarból. Hát hogyan? Még külföldi útján is eszébe jutok? Élmények benyomások sűrű esőjében? „Ne feledkezzék meg a május huszonegyről huszonkettedikére virradó éjszakáról!” — írta. Aláírás: „Homo Sapiens”. A képeslapon az ismert ikerszobor: Goethe és Schiller alakja uralkodott; egy örökkévalóságra szólóan fogják a babérkoszorút. Első sugallatként az legyintett meg, hogy bizonyára zugíró, titkos lángelme, aki talán Goethének képzeli magát, engem pedig Schillernek, és ezért is szeretné, ha átszűrődne rajtam a világmindenség szelleme, mert fölnőhetnék ön mellé babérkoszorús társnak, és szobrunk mint új ikerpáré egyszer majd itt magasodna Budapesten, valamelyik téren, szerelmespárok feje fölött, galambok örökös havazásában. Azt hiszi, gúnyolódom a zügírókon? Téved. A nagyság iránti vágy, a teljesség bűntelen megkívánása senkiben se loíbbanthat föl akkora sóvárgást, mint éppen őbennük. Az igazi nagyság közege is nagy. Ha szenvedve alakítja is a világot, kínlódásai közben visszahat rá a föladata, és ez segíti. Segíti, előrelöki, újabb és újabb lovakat ad alá. A műkedvelőknék viszont csak a sóvárgásuk nő, nem sóvárgásuk eredménye. A zugnagyságok ugyanolyan megindítóak, mint az őrültek; a holdkórosok, a rögeszmékkel szövetkezők. A kifejezhetetlen világ összefüggéseit szemük fénytörése néha világosabban mutatja, mint az egészségeseké.

Más talán jót nevetett volna fáradhatatlan buzgalmán, és szemétbe dobja képeslapját is, én azonban meghatódva forgattam a kezemben. Külföld, ismeretlen városok, távolság és a távolságon is áthatoló figyelmesség. Szó se lehet itt betörőről, vetkőztetőről, erőszakos csábítóról. Mellékgondolatok nélkül készültem a második éjszakára.

Kint a Hármashatár-hegy alatt egy kis vityilló kertjében ütöttem föl — jelképesen szólva — a sátramat. Minden szükséges kellék ott volt körülöttem: erdők, hegyek, csönd, égbolt. A csillagokkal való közvetlen összeköttetést semmi sem akadályozhatta meg. Tudtam, hogy ön ilyensféle nyilt, négyszemközti állapotot képzelt el számomra a világmindenséggel. Ültem egy diófa alatt, és mélyeket lélegeztem. Ballagott egyik óra a másik után, tizenegy, tizenkettő ... Se tücsökszó, se bagolyhuhogás. A város távoli morajából még egy szilánknyi nesz se pattant oda hozzám. Éjfél után, úgy két óra tájt, már-már a halhatatlanság unalmas kísértését éreztem. Röviddel ezután pedig álmosságot. De esküszöm önnek, még csak el se bóbiskoltam. Makacsul hittem a jóslatában. A sötét, loboncos diófa mint virrasztó oroszlánfej moccanatlanul meredt fölöttem. Mintha valaki neki is megírta volna, hogy töltse szabadég alatt az éjszakáját. Ez a kettős remény, ez a kettős várakozás újra föllelkesített. Kitárulkozva s megtisztulva vártam a telítődést. Értelmességem mint kis együgyű fiú várakozott a csodára. Az éjszaka ablakaiba kirakta fényesre tisztított csizmáit. Ön előtt semmiképp, de mások előtt se szégyenkezem hiszékenységem miatt. Babonás nemcsak buta, ködös agyú ember lehet; hiszen az értelem gyakran csak fölidézni tudja a dolgokat, sorba rakni, megnevezni, szembe6