Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Csoóri Sándor: Levél egy ismeretlenhez
a káröröm! A csöndben elhúzódó szájak mámora, a sunyiság ünnepei! Higyje el, rengeteg nyálat kell letörölni magunkról, míg megtanulunk kételkedni és undorodni. Ha nem ért félre, elmondok egyet s mást védekező ösztöneimről, még az ön jószándékával kapcsolatban is. Hiába tudtam az agyammal, hogy aki engem a csillagok alá küld megtelítődni, a mindenséget nem állíthatja föl számomra rókacsapdának, nem mélyítheti farkasveremmé — ösztöneim mégis berzenkedtek. Legjobb, ha nem dőlök be semmiféle jószándéknak — sutyorogták —, mivel a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mit tudja azt a boldog agy, mi minden megtörténhet az ő világos körein kívül? Az emberi gonoszság határtalan, tehát az emberi találékonyság is az. Lehet, hogy az egész levél se más, mint közönséges csel. Május huszonegyedikéről huszonkettedikére forduló éjszaka? Kell ennél ravaszabb körültekintés? Mert mondjuk, hiszékeny pasas vagyok, megfogadom a levél intelmeit, és kimegyek megtelítődni a csillagok alá, füvek fanyar illatát áramoltatva orromba, mellkasomba — közben pedig a levél írója simán kirabolja a lakásomat. Érti az összefüggéseket, ugye? És remélem, meg is bocsátja. Annál inkább, mert ha átfújt is rajtam ez a világ végéről érkező gyanú, mégse tántorított vissza. Éppenséggel elszántabbá tett. Ha valaki ilyen szellemesen akar kifosztani, megérdemli, hogy sikert és sok szerencsét kívánjak neki. Igen ám, de a bennem lakó ördög sokkal okosabb volt nálam. Rögtönözve súgta a további változatokat. Lopás? Betörés? Hátha arról van szó, hogy az ismeretlen levélíró egyszerűen megles, utánam jön, fák közé, kihalt ég alá és leüt, mert kell neki a kabátom, nadrágom, a pénzem. Ha hiszi, ha nem, volt egy töredék pillanat, amikor az elképzelt ólombot csattanását is hallottam a koponyámon. Éreztem, hogy forog velem a körhinta-ég, csikó-fejű fák szédítenek, s gyöngéd vércsik csorog le a tarkómon. És mégse a szorongásra, mégse erre a meleg vércsíkra figyeltem. Föltámadt bennem valami a régi magyarok erényeiből. A szigetvári hős, Zrínyi is tudta, hogy a kapun túl már a halottak országa kezdődik: szablyák, nyilak, handzsárok pokla, amit nem kerülhet el. De mivel tisztelte magát, halála után is ellenfelei fölé akart kerekedni. A száz aranyra gondolok. A vérdíjra, amit nem a szultán ajánlott föl katonáinak, hanem amit Zrínyi maga tűzött ki saját fejére. Ez a lelkesítő történelmi példa, ez a hajdani nemzetet fölragyogtató gőg minden kicsinyes szorongásomat eltüntette. S ha nem is száz arannyal, de én is kitömtem zsebeimet, s összes vagyonomat magammal vittem. Pontosan emlékszem rá: kétszázhetven forintot. Esküszöm önnek, izgalmas éjszakám volt. Mint aki utcai harcokban a legveszélyesebb kiszögeléseket keresi, úgy kerestem én is a Rózsadomb, a Gugger-hegy legsötétebb zugait. Elhagyott házhelyek, kertek s tömör orgona-sövények mellett mentem el moccanatlan derékkal. Bárhonnan előugorhatott és fejbe kólinthatott volna valaki. És csak másnap, amikor már vártam a hatást, a jótékony világmindenség azonnali munkálkodását bennem, akkor döbbentem rá, hogy hiába volt minden. Hiába volt az egyedüllét, a kitárt égbolt, rámzuhogó csillagaival, hiába a hűvösséget lélegző fák, mert hiányzott a teljes önfeledtség, amire levelében figyelmeztetett. Nem a természettel voltam kettesben, hanem magammal. A pénzre gondoltam, a kifosztásra, a leütésre s arra, hogy mindezek ellenére se félek. Gőgöm odaállt a világmindenség közé és közém. Elmúlt a másnap, harmadnap, az ötödik hónap, a tizedik, s nem éreztem semmiféle újjászületést. Ugyanolyan zűrzavarosán éltem, mint az előtt az éjszaka előtt. Ugyanúgy nem írtam meg a korszak remekműveit se drámában, se versben. A tisztességes 5
