Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Káldi János: Rábaparti elégia
nek). Harc a „romlás ellen”: az emlék igazi voltának megőrzéséért, az új sokoldalú élményeknek minden erkölcsi próbát kiálló értékeléséért, törekvés azért, hogy rátaláljon a „kötelező út”-ra. Záró ciklusa, a Kötelező út, gazdag, színes, változatos tematikát nyújt: egy vasúti kocsma „társadalmának” rajza, pillanatíelvétel Kőbányáról, vers halottak napjára, vers a természetbarátokról, egy újkori várromról. Aztán következik az ars poetica, a kötet címadó verse: Szabad-e énekelni? „Nem vendégségbe jöttem, nem mesélni, aludni, enni. Kezeim dolga helyett szabad-e énekelni?” Mikor húsvétra, karácsonyra, szabadságra hazalátogat, ez a kérdés nyomatékosan foglalkoztatja. Már a kutyák sem ismerik, szavait senki sem hiszi el, akihez szól, csak bólogat, de nem felel. Micsoda küldetés az, márpedig ő küldetést vállalt, amelyik elszakad — lényegében — éltető gyökerétől: „ ... a magány akkorát csöndül — megijedek”. Övéi emberségét félti, a „szép, romlatlan” álmukat. Ezért járja meg a kötelező utat. Ágh István versei apró igazságokat mondanak ki mindnyájunk életéből, de ott érződik mögöttünk a szándék, hogy a „nagy egész”-be terelje őket. Hova tovább? Hogyan tovább? „Igaz és szép verseket akarok írni, tehát jó verseket, ez az egyedüli mércém, a versek tárgyát az élet úgyis megadja majd, ha bírom csodálkozással és indulattal.” Hisszük, hogy bírja. Stenczer Ferenc Kólái János: Rábaparti elégia Káldi versei azt az érzést keltik, mint amikor az ember derűs, tiszta időben kirándul a szabadba, s napestig a párátlan Ég boltja alatt, hegyek vápáiban, sűrű erdőkbe nyíló, tarkavirágos völgyekben, nádas erek mentén, tágas mezőkön, széljárta szántóföldek kalászmorajában, zizegő kukoricások szabályozott dzsungelében, répa-, lucernaföldek sakktáblái közt járkál, nyúlánk topolyfák szegik útját, s a nyájas éjjel felvirradó csillagai térítik haza. Holott szorosan vett, „öncélú” tájverse talán nincs is, ritkán keresi fel a természetet, vagy idézi maga elé képeit pusztán azért, hogy lefesse szépségeit, megírja örömét-gyászát, s hírt adjon életéről. Honnan ered tehát ez a benyomás, legelsőnek, plasztikusan és határozottan, versei olvasásakor? S nyomban hozzátársul a másik kérdés: ha kirándulunk, miért mondjuk azt, hogy a „szabadba” megyünk? Elvégre a városban, a faluban is vannak szabad napjaink, amikor tetszés szerint kószálhatunk, s a városnak és a falunak is vannak tájai, melyeket bejárhatunk. Talán a természet nyílt távlatai, végtelenbe nyúló horizontjai keltik a szabadság illúzióját? Megnő a kérdés nyomatéka Káldinál, mert nem gyönyörködés céljából járja a tágas világot, s amit talál, nem is mindig gyönyörűség. Más indíték viszi őt oda: egy belső igény teszi a természet rokonává. A fizikából tudjuk, hogy a tér és az idő összege a mozgás. Ez adja meg a három dimenziót, amelyben élünk, s e hármas igény összege, teljessége a fermentuma Káldi életérzésének, vele lírájának. Szabad mozgás csak szabad térben és szabad időben lehetséges, e háromnak teljességét pedig csakis és egyedül a természet nyújtja, maga sem egyéb, mint e dimenziók egysége és kiteljesedése. Ezért érezzük, hogy a „szabadba” megyünk, ha kirándulunk, innen ered, hogy a szabadságot leghívebben a természet képeivel, életfolyamatainak festésével lehet kifejezni, s hogy ennélfogva ő nyújtja legbővebb költői anyagát, szókincsét, eszköztárát. Káldi mintegy a kirándulás ilyen értelmű, permanens állapotában él, ez az ő lírai életformája; nagy adományt kapott a sorstól: a szabad egzisztencia elvét hordozza 145
