Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Bárdosi Németh János: Várkonyi Nagy Béla: Egyszerű varázslat
Béla is. De az 1919-es forradalom összeomlásakor — miután már megjárta az első világháború poklát — önkéntes emigrációba menekült. A kilátástalanság a saját nyugtalanságával is párosult, és a 20-as évek elején előbb Európa különböző országaiba, majd eljutott a Csendes-óceán szigetvilágába, a Samoa-szigetekre, a Tonga- szigetekre és Tahitiba. A búcsúzás a szegedi Juhász Gyula szomorú kérdésével történt: „mi lesz a versek sorsa?” Ma már — közel félszáz év távolából — szembenézhetünk Várkonyi Nagy Béla emberségével és költészetével. A költő olyan utat járt be, ahol a nagy népek művészei, írói is csak kevesen jártak: Gauguin, Stevenson nyomában és láthatta a polinéz őslakosság, a kanakák sorsát és küzdelmeit. Ez a húsz évig tartó kalandozás a hazai irodalomból kimosta a nevét, pedig a pályakezdés első évtizedében itthon és külföldön összesen négy kötete jelent meg. Verseiben a hazai csőd képe, a vándorévek hontalansága, a kínzó honvágy, a magyarság és emberiség sorskérdései égtek és adtak sajátos erkölcsi tartást költészetének. A 40-es évek elején jött haza, s ekkor találkozott újra a Horthy-korszak utolsó éveinek csődjén a magyar valósággal. Megdöbbentő az a hang, ahogy rezonál a hazai állapotokra: ,.A pusztulás nyirkos szele hasít Tüdőnkbe! s lankás dombjaink ölét Köd fojtogatja! — Ódák s himnuszok Élesztő naptüzére várnak itt Korcs falvóink, nyomorba-vert tanyák És sárba fúló bekötőutak .. Ez az első szemrevétel húsz év után itthon, ezután jön a többi is: 1944-ben Adyt vallatja: ,,Ezerkilencszáznegyvennégy! Sötét Zsoltáraid, jós-éneked komor Értelme most talán utat talál Fajtád szívéhez: csordultig tele A keserű pohár: nagy bánatok S rossz látomások szörny-keze dobol A hátunkon!... De hol maradnak az Igazi őrzők? Züllött strázsahely Mellől ki áll fel ütve-védeni Halódó néped, korholó s kemény Dalokkal?.. Erről a kötetről a Jelenkor 1960-as évfolyamában részletesen írtam, utalva arra a tényre, hogy irodalmunk szemhatárát Várkonyi Nagy Béla tolta ki olyan távlatokba és a honvágy olyan lírai fájdalmát írta meg (Az örök seb, Egy holland szélmalom alatt, vagy az eposzi méretű: A hamburgi kikötőben), hogy különös értékét már emiatt is irodalomtörténetileg kell számításba venni. Abban az időben — néhány íróbarátommal — a nyugati határvidéken: Szombathelyen próbáltuk az idők rossz mozgását megállítani, amikor egy irodalmi közvetítés kapcsán személyesen is megismertük Várkonyi Nagy Bélát. Mögötte volt az emigráció két évtizede, emlékeiben: Az ének az Óceánról lírai önéletrajzi regénye, de mi az „őrzők a strázsán” izzó hevületű poétái tartását láttuk benne. S a mi irodalmi mozgalmunkat is azonnal kitágítani igyekezett. Könyvsátrat a dunántúli íróknak! — írta vasi útjáról. Az irodalmi decentralizáció — már Adyék Holnap mozgalma óta — a „városos Magyarország” ügyét szolgálta, a kultúra gócainak kiszélesítését: Budapest mellé. Azóta a kérdés — a szocialista rendben — más áttételben jelentkezik, de az egész magyar irodalom feltárásának ügyét szolgálja ma is, s erre 141
