Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: "...És fölmutattam a kezem..."
.. És fölmutattam a kezem .. Berta Sándor 6) éve I. (Mái- készülőben az első mondat. A kurta pipa füstöt lehel az alacsonygerendás mennyezetre, a fakó családi fényképek bajuszos parasztjai feszülten figyelnek a falon. Még töretlen a csend, de ez a pillanat már visszakanyarodik a múltba. Tetszhalott-emlékek, ébredjetek! A fali képek most, mintha — megelőzve a gazdát — megszólalnának: „Mit akarsz te, Sándor, beléd esett talán a hívság nyavalyája? Azt mondd meg, kit érdekel a te életed?! Megöregedtél. Kérges, bütykös a kezed, hajlott a hátad, Sándor. Mielőtt a sírba dőltünk, ilyen volt a kezünk meg a hátunk, mint most a tiéd, Sándor.”) — Egy nagygyűlésen, 1948-ban már elmondtam egyszer, de most ugyanúgy kimondom, mint akkor sok ember előtt. Így mondtam: ha megérem én a hatvanöt esztendőt és akkor meghalok, a fejfámra a nevem alá ne azt írják, hogy „élt 65 évet”, hanem, hogy „szenvedett 65 évet”. Mert születésemkor, ott a bübeni majorban, ahol az apám cselédeskedett akkortájt, megtagadott engem a föld, mint ahogy az apámat is megtagadta egykor. Aztán azért gürcöltünk egész életünkben, hogy ami elrúgott magától, ami a vérünket szívta ki az utolsó csöppig, a kezünkhöz édesedj ék. Az apám kezdte meg, ő akart kilábolni a nyomorúságból. Vasakarattal látott hozzá. Otthagyta a majort, hazavitt bennünket Sopronnémetibe, majd így szólt az anyámhoz: „Én most elmegyek Bécsbe, szerencsét próbálni, és ha az isten megsegít, megszerzem a házra valót. Te addig járj a gazdákhoz.” Ezzel fogta a botját, kalapját, és elindult gyalog. Bécsben jó híre volt a magyar munkásnak, hamar bejutott egy gyárba. Szegény anyám meg kibérelt egy fél szobát, s onnét járt hajnalonta mosni, vasalni, napszámba kapálni a jógazdák földjére. Az apám szerencsét csinált. A gyártulajdonos kertet vásárolt a feleségének, és kertészt keresett. Apámat választotta. Ettől kezdve szaporábban gyűlt a pénz, mert a borravaló elég volt kosztra az apámnak, és a havi keresetét az utolsó fillérig megtakaríthatta. Nyaranta egy-egy hónap szabadságot kapott, hazajött részibe aratni, masinázni. Hét évig élt távol tőlünk, gyűlt a házra való. Aztán felépült a kis tömésház (ma is áll még Sopronnémetiben), és nagyon boldogok voltak a szüleim. Ezután együtt jártak napszámba. Akkoriban negyed részért vállalták a répát. Egyszer egyelni, kétszer kapálni kellett ezért. Hát, apám meg is adott mindent annak a földnek. Javában masináit már, amikor odament hozzá a répás gazda, s azt mondta: „Te, Sándor, meg kéne ám még egyszer kapálni azt a répát!” „Nem, az istennek se többet”, így az apám, mert már igen sokat dolgozott azon a földön. Szó szót követett, összerúgták a port, végül az apám „jó” helyre küldte a gazdát répástul. A gazda megtagadta a részt. Anyám sírt-ritt, jajgatott szegény, mert hát igen-igen sokat senyvedt a dereka azért a negyedért. Az apám már tudta, hogy néki sohasem lehet igaza, egy esküdttel, egy jógazdával szemben. Abban az időben 100 öl krumplinak való földért kilenc napig szolgált a napszámos. Kilincselt az apám is érte, de nem kapott mást, csak egy vak árkot, 118
