Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben

nem pótolhatja néhány frázis és jelszó. Azt vallja: azon már túl vagyunk, hogy „elvileg” bizonyítsuk a szövetkezet fölényét — a gyakorlatban kell azt igazolni. Ehhez azonban egyelőre még szerény érv a kilencmázsás búzatermés és a húszegynéhány forintos munkaegység.

Furcsa mindezt hallani egy olyan ember szájából, aki alig múlt harminc éves, és akit sokan a „régiek” közül ellenforradalmárnak tartanak.

Az emberek megítélésének tekintetében egyébként veszélyes és káros nézetek tapasztalhatók. A felső vezetés álláspontja világos és egyértelmű: az emberek megítélésének fő kritériuma a szocializmus érdekében végzett munka De érvényesül-e ez az elv?

Egyes b.-i vezetők véleménye szerint az ötvenhatban tüntető és hangoskodó emberek, a kétkezi dolgozók is, ellenforradalmárok, akikben nem lehet megbízni, akik csak az adandó alkalomra várnak, hogy megismételjék tettüket. Ha nem is hangoztatják nyíltan, bizalmasan megvallják, hogy nem értenek egyet az emberek megítélésének mai elveivel.

Ez a magyarázata annak, hogy a „régi káderek’” egy részének nem őszinte a viszonya a szövetkezet új vezetőihez. Tartózkodás tapasztalható mindkét részről, személy szerint is előítéletekkel viseltetnek egymással szemben, és ebben a légkörben kialakul a gazdasági és politikai vezetők között egy eléggé el nem ítélhető Janus-arcúság, amely a beszéd, a nyilatkozat és a taktika kétarcúságában, kétszínűségében mutatkozik meg.

Ez az állapot lehetetlenné tesz minden őszinte megnyilatkozást és felmérhetetlen károkat okoz.

Még lehetetlenebbé teszi a helyzetet a személyes indulatokból fakadó gyűlölködés, melynek forrását sokszor még a legbiztosabb kéz sem tudja felderíteni.

Az okokért és a magyarázatért messzire kell visszanyúlni.

Itt van T. Lajos kovács esete.

Negyvenötös párttag. A felszabadulás előtt cseléd volt. Negyvenkilencben vagy ötvenben összekülönbözött a járási vezetőkkel. Az akkori járási titkár, azzal a megjegyzéssel: „hadd gyalogoljon meg”, kizáratta a pártból.

T. Lajost ezerkilencszázötvenhatban ellenforradalmi magatartásáért internálták. (Amikor részeg, azzal szórakoztatja a jelenlevőket, hogy elmeséli, „hogyan verték le a derekát”.)

A zárszámadás előtti napokban, amikor a kocsma amolyan falusi parlamentté alakult át, az asztalunkhoz tévedt. Ittas volt, amikor a többiek arra kérték, hogy „énekeljen” ... És T. Lajos elkezdett dobhártyát repesztően bömbölni: „Reszkessetek reakciósok, nemsokára sor kerül rátok . .

Míg ez a danolásnak nevezett bömbölés tartott, bizalmasan a fülembe súgták: mikor hazajött, beszéltek vele, és sikerült meggyőzni arról, hogy igazságos volt az internálása.

E tragikomédia láttán akkor nem tudtam szólni. Később, amikor egyedül maradtam, T. Lajos ismét odatámolygott az asztalomhoz.

— Tudok ám ordítani — mondta. — Nagyot ordítani!

Bólintottam.

— Fizessen egy liter bort és én akkorát ordítok, hogy betörnek az ablakok

Többen odaléptek az asztalomhoz:

—- Lajos; hagyd az elvtársat. . .

De akkor már „igazán” bömbölt:

104