Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Egy "műfaj" jövőjéért

megyeszékhelyeken jelennek meg, többnyire olyan városokban, ahol régebben, rövidébb-hosszahb ideig esetleg irodalmi folyóirat (bontogatta már a szárnyát (mint Szombathelyen a Bárdos! Németh János szerkesztette írott Kő, Székesfehérvárott a György Oszkár szerkesztette Vár), s ahol ma is él egy-két számottevő, az országos irodalom szintjén ismert és elismert alkotó (mint Székesfehérvárott Takács Imre, vagy Dunaújvárosban Rarsi Dénes és Kalász Márton, Kaposvárott Takáts Gyula stb. — ibár számukra a hely, a város jobbára csak lakóhelyet, esetleg munkahelyet jelent, s különösképp nem vesznek részt tevékenyen a helység irodalmi-szellemi életének irányításában, szervezésében).

Irodalmi antológiák korábban is jelentek meg vidéken, különösen a két háború között, sőt sokkal nagyobb számban, mint (manapság. De ne irigyeljük ezt a múltat! A vidéki antológia-szerkesztés és kiadás hajdan a legdurvább üzleti nyerészkedésnek és a reménytelen dilettantizmusnak volt a melegágya. Tudunk olyan antológiáról, melynek szerkesztője és kiadója még a könyv megjelenése előtt eladta a példányokat: arra kötelezve az antológiában szereplő szerzőket^ hogy a könyviből — honorárium helyett — fejenként öt vén példányt átvegyenek.

De nemcsak ettől a rossz emlékű irodalmi kalandorkodástól kell a mai antológiákat elhatárolni, hanem attól a másik időszaki műfajtól is, ami ma szintén egyedül vidéken taláható, ez pedig a „szemle”. Siessünk kijelenteni, hogy ennek korántsincs olyan rossz emlékű múltja, mint az irodalmi antológiáknak, sőt ezeknek a szemléknek a szerkesztésétől, színvonalától, igényes^ ségétől, ötleteiből igen sokat tanulhatnának a mai vidéki antológiák. Példaként hármat említek, ezek azok, amelyek, úgy érzem, a legjobban betöltik szerepüket, hasznos szolgálatot tesznek, szükség van rájuk, örmaguk indokolják a létüket: a Soproni Szemle, a Pasi Szemle (Szombathely) és a Borsodi Szemle (Miskolc). Mindegyik több éves eredményes múltra tekint vissza*, a rendszeres megjelenés, a szerkesztői gyakorlat alakította ki egyéniségüket, sajátos arculatukat.

A régi rossz antológiák helyett, a mai jó szemlék mellett itt vannak tehát a vidéki antológiák. Mi a közös bennük? Mi teszi őket — a különféle címek és megjelenési helyek ellenére is — rokonokká? Mi indokolja együttes vizsgálatukat ?

Ezek az antológiák megyeszékhelyeken, elsősorban tanácsi szervek, esetleg szakszervezet, Hazafias Népfront stb. finanszírozásával, a Kiadói Főigazgatóság alkalmi engedélyével, általában évente egy alkalommal jelennek meg. Közös helyzetüket és sorsukat az is meghatározza, hogy az országban másutt alig hozzáférhetőek, sokszor még az illető megye határán belül sem ismerik, rosszul terjesztik, s nagy részük raktáron marad. Tartalmukat tekintve zömmel szépirodalmat (verset és elbeszélést) adnak, ezt néhány helytörténeti, helyismereti tanulmány egészíti ki; a kiadványokat rajzok, műmellékletek színesítik. Általában következetesek abban, hogy a saját megyéjük területén élő alkotókat szólaltatják meg, ezenkívül — a hagyományok és a természetes emberi kapcsolatok ápolása kedvéért ■— a messzire szakadt írótársakat is felveszik az antológiába. Általában azt is észre lehet venni, hogy az antológiák mögött néhány aktív lelkes szerkesztő, egy-egy fáradhatatlan szervező áll, aki összefogja a sokszor konglomerátumszerű anyagot, rendet teremt benne, munkatársakat toboroz, gondozza a kéziratokat, veszekszik a nyomdával stb.

Siessünk kimondani: jó, hogy vannak ezek az antológiák! Publikációs

90