Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Sík Csaba: A modern novella típusairól
SÍK CSABA: A MODERN NOVELLA TÍPUSAIRÓL í. Sem írók, sem irodalomtörténészek nem szokták kétségbe vonni azt a megállapítást, hogy a magyar próza főmű Iája a novella, hogy novella-irodalmunk jóval több remekművel dicsekedhet, mint regényirodalmunk, sőt az átlagnovella is fölötte áll az átlagregénynek. Erre hivatkozva néhányan azt vallják, hogy a magyar novella minden külföldi ihletés és indíttatás ellenére is struktúrájában különbözik a műfaj más nemzeti irodalmakból ismert változataitól. A novella primátusát magyarázták a történelmi helyzettel, a mindig megoldatlan ellentmondásokkal terhelt társadalmi fejlődéssel, valamint azzal is, hogy irodalmunk életérzéssé oldva tudta legtökéletesebben kifejezni problémáit; Németh László szerint „nem a művek tartalmában, hanem megfogalmazásukban, a művek lelkét jelentő gesztusban adta a világ tudomására”. A gesztus, ez a nehezen meghatározható, de kényelmesen tág értelmű szó mindig megkísérti azt, aki a novelláról ír, talán azért, mert olyan keveset tudunk a műfajról, többnyire csak általánosságokat. Mert általánosság az is, amit legfőbb ismérveként szoktak emlegetni, hogy az első mondat rögtön bekapcsolja az olvasót a novella világának áramkörébe, máris a lényeget idézi, a lényeg feszültségét, aminek egy pillanatra sem szabad elernyednie. Az esetlegesről átmenet nélkül ugrik át az általánosra, egyszeriről a tövényszerűre, véletlenről a végzetesre és ez az átváltozás gyakran nem is a novellában zajlik le, hanem az olvasó tudatában, érzéseiben, a fikciót a valósággal ő szembesíti. A legtöbb novellaelmélet — áhítozva a megfogható iránt —• a regény és novella különbözőségére épül. A regény életet ad, a novella élet jelt, a regény uralkodó csillaga a folyamatosság, a novelláé a pillanat. Akiket idegesít a változatosság, nyugtalanít a szabálytalanság, azzal vigasztalódnak, hogy két csoportját különböztetik meg a modern novellának: az egyik hősei a tevékenyek, a cselekedni tudók, akiknek saját történetük van, a másiké az élet kiszolgáltatottjai, akikkel elbánik a sors, és csak végzetük van, történetük nincs. A Nyugat Mai angol dekameronjának bevezetőjében V. D. Barker a „gesztusához hasonló fogalommal, az írásmóddal jellemezte a modern angol novella két, szerinte legjelentősebb mesterét, Somerset Maugham-ot és Katherine Mansfield-et. Maugham az elbeszélés eszközei közül a meseszövést ítélte legfontosabbnak. Novelláiban, mint az utazó előtt a táj részletei, szabályszerű sorrendben követik egymást a történet mozzanatai, és ugyanebben a ritmusban ismeri meg az olvasó a történet hőseit, egymáshoz fűződő kapcsolatukat, egymás sorsában játszott szerepüket. És mint az út a cél felé, úgy vezet a történet egyszerű logikai fonala a csattanóhoz, a tettek természetes, magától értetődő következményéhez. Katherine Mansfield a mese „szükséges kelléke” nélkül írt novellát. Elbeszéléseiben a csend hangulatát igyekszik felidézni, mely két ember között, a kényszerű beszélgetés szüneteiben olyan kapcsolatot teremt, hogy érthetővé válik a szóval-kifejezhetetlen, a lélek szorongó sejtelme valamiről, ami egyszer be fog következni; a pillanatot akarja ábrázolni, mely a magára maradt emberrel megérteti elkerülhetetlen végzetét. A mese érdekes szereplőket feltételez, ő pedig olyan emberekről írt, akik érdektelennek születtek. De az író 77
