Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Madách személyisége

való eltávolodását, magábavonulását, elzárkózását, stb. stb-t, a jellempszidhopa- ták szenzitív vonásait rendkívüli érzékenységében, félszegs-égében, zárkózottságában, hallatlan absztrakciós hajlamában, különcségében stb.

A vázlatosan elmondottak alapján természetesen több kérdés merülhetne föl. Mi csak kettőt érintünk röviden: az egyik; honnét van az, hogy Madách személyiségstruktúráját psziűhodiagnosztikailag nem vizsgálták a halála óta eltelt száz évben? Erre a kérdésre a válasz eléggé könnyű és kézenfekvő. Ennek oka nyilván az, hogy sem pszichiáterek sem pszichológusok nem foglalkoztak személyiségének összetevőivel, emberi arcának, szomatikus, pszichés és máljő státusának komplex problematikájával. Az életrajz-írók, irodalomtörténészek és az irodalomtudomány művelői nézőpontján pedig a pszidhodiagnosztikai vizsgálódás már kívülesik. Csak ez a körülmény magyarázhatja azt, hogy Madách diszharmonikus személyisége — bár műveibe vetülve — manifeszt és feloldatlan problémaként jelen volt, lényegében mégis rejtve maradt.

Művei diszharmóniájának aetiológdáját kizárólag külső-társadalmi körülményekben vélték megkeresni és megtalálni, és a belső szomatopszichés tényezők vizsgálata elmaradt. Ez annál sajnálatosabb, mert igazában a külső, társadalmi tényezőkből álló oki-nyalábok is csak a belsőkön keresztül érvényesülhették. Innét van az, hogy bár a külső társadalmi körülmérryek megvilágítása Madách életével és műveivel kapcsolatban sok-sok kötetnyit tesznek ki, még sem képesek átvilágítani személyisége bonyolult szövevényét. Mi egyrészt kidolgozottsága, másrészt tér hiányában kényszerülünk mellőzni a társadalmi miljő rajzát, még a családi, mikro-miljőt is csak annyiban érinthettük, ameny- nyire ez egyáltalán elkerülhetetlen volt.

Elemzésünk alapján annyit biztonsággal állíthatunk,- hogy Madáchot diszharmonikus személyisége szorította ..magányba”, „arisztokratizmusba”, tartotta távol 1848—49 eseményeitől, külföldi utazásoktól, és merevítette az antikvitás imádatába, az egyéniség titánkultuszába, pesszimizmusba, „értelmes önkívületbe” stb. stb., azaz saját törvényű, belső világába, önmagában hordott börtönébe.

A másik kérdésünk az lehetne: miért tudott mégis Madách olyan magas alkotói munkát végezni, mint aminőt végzett? Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál azt kell szem előtt tartanunk, hogy a diszharmonikus személyiség nem jelent szükségképpen mínusz-variánsok Közismert, hogy igen értékes, sőt halhatatlan alkotói egyéniségek akadnak kóros lelki szerkezetű emberek: pszichopaták, sőt pszichotikusok, így pl. a scbizofréniások között is. A diszharmonikus személyiség a személyiség-összetevők közötti összhang hiányát, az -összetevők aránytalanságát jelenti „csupán”.

Madáchinak, mint életmenetéből vázlatosan láttuk, -igen fejlett intellektusa volt, ugyanakkor viszonyulási és alkalmazkodási organizációi ettől messze elmaradtak. Lelki szerkezetének kóros diszharmóniájából fakadt kóros reakcióé készsége is, amit ösztön-életében -csakúgy igazolva láttunk, mint effektiv, akaratlagos magatartásában, jellem- és temperamentumszerkezetében és mindezekből származó egyenetlen életvezetésében. A ^diszharmonikus személyiségről iá- mondottak rávilágítanak arra, hogy miért lehetett Madách mindezek mellett és ellenére jelentős íróvá. Intellektusa, megismerési organizációja nemcsak teljesen ép volt, hanem igen magas, sőt egyoldalúan polarizált. Ez az értelemre kondenzált, fölhalmozott -energiája messzebb-magasabbra repítette, mint esetleg a tudati energiájának a megosztása esetén juthatott volna.

66