Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)

dom, merre kell menni.” — „Ó, te kedves kis legény . . . Hiszen maga mondta, hogy ez az utolsó gyors... Visszaút sincs, édes kiskatona .. .”

Hosszan beszéltek, hogy hogyan lehetne visszamenni, de nem tudtak ki- vergődni a tisztásra. Baksa Gergely erősködött, hogy várjon a nő az utolsó állomáson, nemsokára ő is hazamegy, vége lesz ennek a nyugtalanságnak, a lámpákat kivilágítják, nem lesz elsötétítés, és akkor elmennek falujukba ... A nő hallhatta a szavakat: „Én magát mindörökre szeretném, maga lenne a falu legszebb lánya-virága. Magát én soha el nem hagynám, de nagyon szeretném..."

A mozdony kürtje elbődült: nagyon messzire bukdácsolt a jajgató hang. Közelg'ett az utolsó állomás. Már lassít is a vonat, már meg is áll. Hallani a mozdony pihegését, mintha sikoltaná: tovább nem bírok menni!!!. Baksa Gergely el- és elbúcsúzott a nőtől, ölelésük szerelmet mondott, csókjaik emberi érzést pecsételtek: szép emberi érzést — egymáshoztartozást.

Az állomást nem is lehetett látni, minden el volt sötétítve. A kerekek csikorogtak, a vonat megállt, de senki nem jött fel. Baksa menni készült, már mennie kellett volna, de nem bírt, nem bírt elszakadni a nőtől. Ekkor kivágódott az ajtó, magas hadnagy lépett fel, kék zseblámpájának fénye idegesen szaladgált a padlón — mintha valamit keresett volna. A mozis rendben volt, leszállhatott. A húsboltos is kászálódott. A hadnagy a katonához lépett, aki tisztelgett neki. „Hozzánk jött... ? Kérem a papírokat. ..” Átfutotta a sorökat: „mmm. . mmm ... igen ... egen ... Kérem, menjen le, jelentkezzék az állomásparancsnoknál. Igen, minden rendben van. Szedje a cókmókját.” — „Csak ez a hátizsák van velem.” — „Rendben.” — „Szabad?” — fordult a hadnagy a nőhöz, aki elővette papírjait. Baksa Gergely még mindig ott szöszmötölt. A hadnagy átnézte a papírokat, meg is forgatta azokat, éppen vissza akarta adni, mikor a nő retiküljéért nyúlt, cseppet lehajolt — s ekkor kis papírszeletke hullott ki hajfürtjei közül. . .

A hadnagy a papírszeletke után hajolt, felvette, megnézte, vissza akarta adni, de nem adta oda. Még egyszer és még egyszer elolvasta a papírdarabkát. amely a cigarettapapirosnál is vékonyabb volt... „Ez ... ez ...? Honnan van ez, kérem, asszonyom?” — „Nem tudom.” — „Ah. Nem tudom. És hát mi ez asszonyom?” — „Nem tudom. Azt se tudom, ki tette a hajamba . . Nem, nem, ez a katona, nem. Ez magyar, ez ide jön az állomásra . . . Kérem esküszöm, nem tudom, ki tette a hajamba ...” Sírni kezdett. — „Kerem, nézzen ide ... kérem, hogy olvassa a sorokat... Jól látja? Itt van egy kis zsebnagyító ... Jól látja ...?” — „Jajjü! Igen, jól látom. Mi ez velem, ki tette a hajamba?” Zokogott. Testét rázta a félelmetes sírás.

Az állomás üres várótermébe még két tiszt jött be. A papirosok rövid ideig sustorogtak az asztalon. A hadnagy három mondattal jelentette: így volt. Ezt találtam. Ez pottyant ki a nő hajából. Ez van a papiroskán. Semmi többet. A két tiszt is összehajolt, megnézték nagyítóval a kis cetlit, amely sápadt, kicsiny, szálldosó volt, mint a szélben lóbállódzó őszi ökörnyál — mégis a halál vicsorgott róla. „Köszönöm”, mondta az egyik tiszt. „Én is”, szólt a másik. A hadnagy eltette a papirost, a tisztek kezet fogtak vele, s kimentek. A nő menni készült, de a hadnagy visszatartotta. „Rögtön, asszonyom, rögtön.”

Mialatt ez tartott — az utolsó személyvonat is befutott; aki a személlyel jött, a gyorssal mehetett tovább, ki az országból, mivel késett, legalább fél órát késett az utolsó gyors.

Az ötödik előkiáltott katona Baksa Gergely volt, aki látta, amint a sötét51