Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)

A vonat a váltókon zörgött, aztán egyenletesen zúgtak-csattogtak a kerekek. És se kalauz nem jött, se senki. Néha behallatszott a mozitulajdonos szava: ,,... de nekem minden nap legalább 250 emberre van szükségem; férfire, nőre, gyerekre, asszonyra — cakompak, együtt 250-re, máskülönben a film, meg a mozi a fenéé lehet. .. Nekem embert kell fogadnom, aki kimegy az állomásra és talicskán hazatolja a filmet...” — „Talicskán? Uram, ez nem bőt... Nézze, nekem nem kétszáz, de 2500 emberre lesz szükségem a háború után ... Ugyanis hentesüzletem — nem boltom, uram, mert a bolt csak grajzleraj, az üzlet meg üzlet — van, ahol eddig is minden nap friss virslit főztem; nálam kapható volt főtt csülök és főtt lábszár... Hogy minek a főtt csülök? Hát mi kell a bablevesbe, uram? Főtt csülök!”

Elhallgattak, mert valahol becsapták a vonat ajtaját. A kalauz járt, kérte a jegyeket. A mozis és a hentesboltos egymásra néztek, beszéltek, csak úgy felöl dalvást nyújtották oda jegyüket, miközben rá se néztek a kalauzra, aki el- kattintotta a lyukasztót, szó nélkül visszaadta a két jegyet. Bánta is ő, ki ez a két ember, mik a terveik háború utánra.

Baksa Gergely megmutatta papírját, a kalauz ránézett, és tisztelgett. A papirosnak. Gergely nem tudta, miféle papiros az — idegen nyelven írták. És a nő? Szétkattintotta kis retiküljét, kivette a jegyet (az is ibolyaillatú volt), a kalauzra nézett szép szemével, a kalauz hasa elé húzta lámpáját, megnézte a jegyet. „Külföld, kezét csókolom?” — „Igen, külföldre megyek.” — „Szerencséje, nagyságos asszony. Ez az utolsó gyors. Nincs több. Talán még egy személyt me- nesztenek utánunk, de nem biztos.”

A sziklák és az erdők visszaverték a kerekek zaját. Puha, mély, őszi, hegyvidéki és aztán síksági ősz volt, a gyorsvonat álomba ringatott. „Ki lehetne egy picit nyitni az ablakot, katonácska, olyan naftalin szag van itt!” — „Kérem. Majd én kinyitom.”

Máris ugrott a katona, lehúzta az ablakot, de csak egy kicsit; sajnálta, hogy a szél kikapdossa az édes, tavaszi, tüneményes ibolyaillatot. „Hová utazik, kérem, ha szabad kérdeznem?”, kérdezte kedves, szelíd hangon a nő. „Az utolsó állomásra megyek ezzel az utolsó gyorssal. Ellenőrző szolgálat. És maga, ha szabad tudnom?” — „A maga utolsó állomásán túlra, onnan az első állomásra, gyorssal, de az már kint van.” — „Feltehetem a kofferjét?” — „Ne fáradjon — nincs kofferem, csak ez a kis táska van velem.” — „így jó utazni, de nekem még ez a ruha is nehéz, ez a puska még nehezebb, de legnehezebb a szívem, tiessék elhinni, hogy látom ezt a kavarodást; mozgósítás van, és úgy félnek az emberek ...” — „Mitől félnek?” — „A háborútól, asszonyom. Ki tudja, lehet, hogy háború lesz. Mikor bejöttem ebbe a kupéba — akarom mondani fülkébe —, valami belémvágott: itt is sötétség, félhomály, este, ha nem éjjel van: minden fekete... Az ember mindig a reggelt, a kedves, fényes reggelt szereti, mikor megmossa az arcát hideg vízben — mindjárt maga is ránevet a világra ...”

Baksa Gergely elhallgatott. A nő megmozdult, finoman, illatba burkolva mosolygott. „Maga regruta? És hova való? Ugye, maga magyar? Észrevettem. És mikor megy vissza?” „Kérem, már nem vagyok regruta, mert májusban berukkoltam a géppuskásokhoz; akkor már baj volt... hiszen tetszik tudni. Már akkor szorongatták az országot, aztán hazamentem, hogy majd behívnak, most aztán a mozgósítással bejöttem... Hová valósi vagyok? Egy elég nagy folyó mellett születtem, a falut úgyse tetszik tudni, hogy hol van. A mi falunkban sok az agacsfa; júniusban nálunk az édes illattól meg lehetne fulladni, ha az ember nem menne kijjebb a határba; olyan egy szép falu. Virágunk nincs

49