Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Bakács Tibor: Párizsi levél
a népi—nemzeti lelkűiét megismerésében. Többször felmerült bennem a kérdés: egy idegen hazánkba jövet ugyanilyen lelkesnek látja-e a mi hazaszeretetünket, hozzáértőnek és gondosnak annak ápolását? Az esztétikai hatások és a franciák hazaszeretetének megnyilvánulásai mellett Párizs egyik legnagyobb vonzóereje a kötetlen légkör. Amikor először sétáltam este a Champs-Elyséen. ugyancsak megbámultam az egyik nagy áruház bejáratában alvó clochardt (koldust). Kíváncsi voltam, hogy mikor fogja eltüntetni a rendőr a fényes környezettel éles ellentétben levő rongyos embert a világ minden tájáról összesereglett és hömpölygő tömeg szeme elől. Nem jött rendőr, és senki nem zavarta meg a clochard álmát. Alig szippantottam egyet- kettőt Párizs levegőjéből, már nem lepődtem meg én sem, ha a legváratlanabb helyeken, a Louvre árkádjai alatt, a Szajna partján, egy szobor tövében vagy a metróállomáson pihenő embert találtam. (Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy egyes rétegek szociális problémáinak ilyen „rendezése” valamiféle ideális és követendő példa lenne.) A járdára rajzoló festő, a bárokat látogató gitáros angol fiú, a félmeztelen kínai lángnyelő — hogy csak néhány nap bizar élményanyagából válogassak —, a Quartier Latin egzaltált külsejű lázadói, a szakállas filozopterek és a hosszú hajú, simára fésült lányok, a világ minden tájáról összesereglő turisták, mind hozzájárulnak a kötetlenség érzéséhez. A franciák nagyon értenek hozzá, hogy a felvillanyozott életöröm lüktető ütemét diktálják. Mindenfajta művészi alkotásnak „tenyésztelepe” ez a párizsi légkör. Ezen az estén azonban, amikor megkísérlek a teljesség igénye nélkül a szűk szállodai szobámban papírra vetni néhány benyomást, mégsem az élet napos oldalának csodás és bizarr furcsaságait hangsúlyoznám, hanem a francia hétköznapok két jellemző vonását: a kemény munkát és az emberi tartásból fakadó udvariasságot. Néhány percre lakom a Louvre-tól egy csendes kis mellékutcában. Szállodámtól pár lépésre üzemel a Baby-bár, ahol ebédelek és vacsorázom. A reggelit csak: azért nem itt fogyasztom el, mert az benne van a szálloda díjában. Ettől függetlenül minden reggel a Baby-bár előtt haladok el, hogy kijussak az Opera avenue-re, ahonnan elindulok aznapi felfedező sétámra. Suzy, a Baby-bár csinos pincémője az üvegablakon át reggel fél kilenckor már rám mosolyog, s alig halványabban teszi ugyanezt éjjel tizenegykor, amikor asztalomra helyezi az aznap fogyasztott utolsó pohár elszászi sört. A munkában ugyanezt a kemény helytállást tapasztalom a sarki fűszeresnél. Monsieur Ruguimbeaud-nál, aki a szomszédos pékséget vezeti, és, hogy még közelebb maradjak, szállodánk kambodzsai születésű portásánál, aki reggel héttől este nyolcig áll készségesen a vendégek rendelkezésére bejárat melletti kis fülkéjében. Tegnap az egyik divatáruüzletben néhány olcsó nyakkendőt vettem. Az elárusító mademoiselle kirakott elém a pultra vagy száz darabot, hogy legyen miből válogatnom, s a vétel után a tulajdonos az ajtóig kísért. Pontosan és jókedvűen végzik kötelességüket a metró dolgozói, a sétahajó idegenvezetője és a postai tisztviselő, aki nagy türelemmel hallgatja, amikor körülírom, hogy nekem milyen bélyeg kell. Nem vagyok közgazdász, de annyit én is tudok, hogy minden társadalomban, legyen az szocialista vagy kapitalista, értéket, életszínvonalat munka termel. Hazagondolva és összehasonlításokat téve a munkaerkölcs egynémely jelensége között, bizony elszorul a szívem: mi lenne jó néhány lógós, tessék-lássék dolgozó, 43
