Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Farkas Imre: Csendes kiáltás (elbeszélés)

Az öregemberben suta hiányérzet feszül, csalódott lesz, ha történés nélkül marad a perc.

S ekkor, ebbe az eleven tükörbe belezuhan a kiáltás.

Az öregember megtorpan, ráismerőn nézi a jelenetet. A tehenek közül kivágódik a kisebbik tehenész, rémülten menekül. Fut utána négykézláb, ökle- lésre szegett fejjel a másik és bőg, bömböl rettenetesen. Emez meg csak ordít, mintha nyúznák, de olyan halálraszántan, hogy mindenki menekül, vagy rohan segíteni. Amikor nagy a csődület, a két betyár összekapaszkodva elmenekül a kazlak mögé. Tisztán hallani csukló, jajgató röhögésüket.

— A bika ...— suttogja borzongva az öregember. Régen hallotta a kiáltást. Lehet harminc éve is. Azelőtt, ha együtt dolgoztak, nem volt nyár, hogy szóba ne került volna az az éjszaka. A kiáltás él, de alig van ember, aki emlékezne a születésére. Harminc év? ... A magányos ember olyan, mint a sár: elmerül benne, ami belehull. Azelőtt...

— Pista te ... Pali.. . Gyertek elő!

A két legény törekes hajjal bújik ki a kazlak mögül. Jönnek kipirulva, fáradtan a nagy nevetéstől. Kíváncsiság nélkül várják, mit akarhat az öreg.

— Kitől tanultátok ezt? Tudjátok-e, hogy egyszer, hogy én ... ■— Körülnéz, mintha széket akarna törülni. — Na, szusszanjatok egyet.

— Huszonháromban Lajos-tanyán voltunk részesek. Vége felé járt az aratás. Egy este hivatnak ám bennünket az iroda elé. Morogtunk, mert az ilyen hívások nem szoktak jól végződni. Amikor csend lett, a magtáros azt olvasta fel egy papírról, hogy a részből levonnak öt százalékot kereseti adóra. Nem szólt senki. Sem az öregje, sem a fiatalja. Kardos mondta csak: ha kell, hát kell. . . megfizetjük. Még akkor is csönd volt. Kardos köszönt és indult volna vissza. Tudtam, ha mozdul, akkor vége. Akkor majd visszamegyünk a dohány- simítóba, elfekszünk a szalmán, vagy körültámogatjuk a hosszú asztalt és esz- szük egymást. Zúgolódunk, káromkodunk, hogy szólni kellett volna. Az újig valót se visszük haza. Karcsonyig se tart ki a tizennegyedrész, amit az aratásért, cséplésért kapunk. Átkozódunk, de a végén majd megnyugszunk abban, hogy nem segíthet itt már az a magasságos Üristen sem. És mindez azért, mert odagyűltünk a gesztenyefák alá, és a magtáros egy papírról ránk olvasta a sorsunkat.

— Ki írta alá azt a papírt, magtáros úr? — kiáltottam el magam.

Nem szólt semmit, csak nézett.

— Milyen pecsét van rajta?

Azt mondta, nincs rajta pecsét.

— No, akkor. . . gyerünk emberek! — mondtam. — Nem fizetünk.

Késő éjszakáig vitatkoztunk. A legjobban Kardos Mihály nyügösködött, hogy ebből még baj lesz, erre még ráfizetünk, meg minden . . . (Akkor még velünk kaszált, csak utána lett pallér.) A vége az lett, hogy csonkítás nélkül vittük haza a részt, de énrám megharagudtak az irodán.

A kis tehenész súg valamit a nagynak, s fejével az istálló felé int. A nagyobb fiú visszasúg, maradnak.

— Ősszel répaszedéskor kellett visszamennünk. Nyeleztem éppen a répaásót, ékeltem a gombosvillát, amikor megkaptam Mogyorósi komám üzenetéi, hogy vigyázzak magamra, ha kimegyek, mert Filiczár tiszthelyettes meg akar veretni.

Nyirkos, hideg nap volt, permetezett az eső. Előbb a térdünk ázott át, aztán a vállunk, a végén már a hátunkon is ragadt az ing. A fonnyadt, vékony répa38