Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Arató Károly: Utcai közjáték; Bertha Bulcsu: Harlekin és szerelmese
mondandónak szerencsés egybeesése magyarázza ezt az érdeklődést. Nálunk az ötvenes években — miután Móricz Zsigmondot a kritika a magyar realista hagyomány atyamesterének kikiáltotta — egy teljesen másodlagos, pszeudó-szemlélet terpeszkedett el a prózában. Nem volt ez még csak múlt századi naturalizmus sem, sematizmus volt a javából. A hazai és a külföldi hagyományokból csak azt vette figyelembe, ami a szűkén értelmezett realizmushoz közel állt, az ábrázolás eszközei közül csak a legprimérebbet használta föl. Ebben a levegő járásban szinte felüdülésként, vigasztaló bázisként hatott az a hang, amelyet a legelső Bertha-novellák is már megütöttek. Ha minden áron nevet kellene mondani, azt mondanám, Bertha művészete ahhoz a stílushoz kapcsolódik, amelynek száza dunkbeli ed~ digelé legrangosabb mestere Krúdy volt. Gondolom, egyrészt ebben rejlik Bertha novellaíró művészetének „modernsége”: a hagyományos értelemben vett realizmustól való távolságában. Bertha írásainak elsősorban hangulata — divatos kifejezéssel: atmoszférája — van. Nem arra törekszik, hogy elmeséljen valamit, nem folyamatokat, történeteket mond el és ábrázol, hanem hangulatokat és lelki- állapotokat rögzít és jelenít meg. Hőseinek is inkább „holdudvara” van, semmint biztosan kitapogatható körvonalai, karaktere. Ennek ellenére mégsem kitaláltak alakjai, szinte mindegyiket valóságos nevén is nevezhetném és lakcímét is közölhetném. írásai nem másolni akarják a valóságot, hanem annak egy más minőségét megteremteni. Ezért érezzük írásait helyenként bonyolultnak, áttételesnek, ezért kapnak benne helyet szimbólumok és szürrealisztikus elemek, ezért van szinte minden írásának valami szubjektív felhangja. Mindez persze még csak ahhoz lenne elegendő, hogy egy kétségkívül érdekes, de másodlagos novellisztika megszülessék. Bertha a hang és a látás újszerűségéhez hozzáadja azt az élményvilágot, ame'yet a saját idegvégződésein érzékel, amelyet maga megél, azt a humanista és etikai felelősségtől fűtött mondandót, amelyet a köznapok valósága vált ki. Egy másik fölkapott kifejezés ma: az elkötelezettség. A legjobb értelemben elkötelezettek ezek az írások: a dolgozó emberek ügye és az emberi tisztesség mellett. Ezt érezzük, ha az atomháború vízióját fösti meg Picasso látomásait idéző módon, s ezt akkor is, ha mindössze egy apró tárca terjedelmében, három flekken mondja el egy nosztalgia történetét, azt, hogy mit jelent Icukának, a falusi tanító feleségének az acélkék Fiat. Akik csak távolról, az utcáról ismerik, talán azt hiszik, hogy Bertha Bulcsu ösztönös író, aki megmerítkezik az életben, szereti a könnyű pillanatokat, s gyorsan és fürgén dolgozik. Jó volna nekik megmutatni az eltépett novella- vázlatokat, az írás előtt készült töméntelen följegyzést, történeteinek időbeosztását és helyszínrajzát; s akkor láthatnák, olyan tervszerűen készül itt minden novella, mint háborúban egy támadás, vagy turistánál a csúcs megmászása. Bertha számára halálosan komoly dolog az írás. Példát mondjak? Egy olyan műfajt tett ismét művészetté, a tárcát, amelynek értékét a közelmúlt újságírása szinte teljesen devalvált. Miniatűrjeiben is mennyi pontosság, a szerkezet fegyelme, a stílus költőisége, a gondolat tisztasága! Mintha nem is tollat kezelne ez az író, hanem valami okos szerszámot, amelynek ismeri súlyát és erejét, tenyérhez tapadó formáját, egyensúlyozási pontját, okos célszerűségét. S a novellák egynémelyike közt — a Harlekin és a Lint-novellákra gondolok — már fölvillannak azok az összefüggések is, amelyek az író tájékozódását a tágabb epika, a regény felé mutatják. A közös múlt, az egymáshoz fűző élmények fölidézésével kezdtem. Hadd fejezzem be a várható jövővel. Ne áltassuk magunkat: fiatal írónak — ennek a nemzedéknek — jövője sem könnyű. Magunk előtt látunk szép indulásokat — ne mondjunk neveket —, s ebből milyen kevés érik valóságos pályává? Mintha a könnyű és gyors startolás után már nem tartaná a futó az időt. Vagy a pályabírók kezében áll meg az óra? Az igazi író legegyénibb baját is mindig úgy mondja, hogy az a nagyobb közösség gondjával-vágyával egybeesik. Az írói munka társadalmi hasznossága 149
