Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - SZEMLE - Poszler György: Takács Tibor: A kaftános fejedelem
tése világosan bizonyítja: megoldást csak a két út egyesítése, Thököly hadvezér! lángelméjének és Teleki történelmi változásokra felérző diplomáciai érzékének az összefonódása jelenthetett volna. A regény pompás utolsó fejezetei félreérthetetlenül dokumentálják, hogy a zertnyesti síkon a Telekit érő halálos golyóban önmaga szövetségesét, saját győzelmének lehetőségét teríti le a Thököly által keresett magyar jövendő. Takács Thököly pályája köré fonva egy történelmi sorsforduló teljességét sűríti regényébe. Szigorú művészi ökonómiával és önfegyelemmel éri el, hogy a hatalmas epikus anyag nem feszíti szét műve kompozícióját. Lemond a részletek epikus bőségéről és a hatalmas történelmi színjáték könnyű hatást ígérő nagyjeleneteinek rajzáról, csupán hőse életpályájának lényeges fordulatait jeleníti meg, de jó érzéke van ahhoz is, hogy apró mozzanatok jelképes erejűvé emelése által éreztesse bennük az egész történelmi szituáció sorsszerű teljességét. Ez a tömörítés mozgalmassá és filmszerűen pergővé teszi a cselekményt anélkül, hogy a történelmi körkép teljességének rovására menne. Az eszmei és történelmi totalitás mellett azonban az alakok teljes plaszticitásának hiányában és a cselekmény helyenként érezhető pszichológiai motiválatlanságában ez az ökonómia megbosszulja magát. Pedig Apafi Mihály karikatúra- szérűén ironikus portréja mutatja, hogy a szerző erejéből ugyancsak futná teljesebb jellemrajzokra is, csak a cselekmény maga-diktálta tempója lehetetlenné teszi a fokozottabb elmélyülést. A jellemek helyenkénti árnyalatlansága pedig — minden szerkesztésben bravúr ellenére is — rámutat a feldolgozott epikus anvag nagvsága és a kompozíció méretei között feszülő ellentétre. A kor és a válságos történelmi szituáció által nyújtott epikai anyag teljességének a megtartása mellett csak egy lazább és főképpen nyitottabb kompozíció biztosíthatta volna a jellemek teljes plaszticitását és a cselekmény motiváltabbá válását. Amit a cselekmény ezáltal veszített volna tömörségben és fordulatosságban, az megtérült volna a történelmi totalitás mellett kibontakozó emberi-lélektani teljességben. Hogy egyes jellemek bizonyos fokú árnyalatlansága csupán a nagy epikai anyag és a szigorúan szűkre szabott kompozíció ellentétéből következik, azt világosan bizonyítják az egyes részleteikben pompás jellemrajzok és a lényeges fordulópontokon bekövetkező cselekvés motiváltsága. A tehetetlenül és ellenszenvesen ostoba Apafi karikaturisztikusra sikerült, kitűnő jellemrajzában és a szívósan és óvatosan okos Teleki portréjában például bőségesen megmutatkozik a szerző jellemábrázoló ereje. Takács általában egyetlen kiemelt vonással jellemez, azzal a vonással, amelyre a cselekmény és a következetesen végigvitt gondolati tartalom szempontjából a következőkben szüksége lesz, de az előtérbe helyezett tulajdonság mögött mégis éreztetni tudja az egész embert a maga teljes plaszticitásában. A történelmi hitelesség, az epikai anyag gazdagsága, a Thököly sorsának ábrázolásában megnyilvánuló drámai erő, a cselekmény fordulatossága és sodrása és egyes figurák életteli jellemzése mellett Takács könyvét értékes alkotássá és élvezetes olvasmánnyá teszi enyhén archaikus elemekkel ízesített, sajátosan lírai fűtöttségű elbeszélő stílusa. Természetesen nem törekszik a kor nyelvezetének hiteles felélesztésére, csupán érezteti a régi magyar nyelv erejét és tömör zengzetességét. Takács könyve nemcsak szép siker, hanem jelentős ígéret is, amely a szerző további eredményeinek és gazdagodásának a záloga. Poszler György 143
