Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Fodor András: Kamasz-eszméletünk drámája filmen
zekés kamaszfiú, a helyzet is világossá válik: Nyugat-Dunántúlon vagyunk, a háború utolso napjaiban. A pannonhalmi diák az oroszok megszállta dombok közt vissza akar jutni falujába. Nem bátor elszánás hajtja, inkább a tétova alvajárók biztonsága, a kényszerítő, gyerekes honvágy. Próbákkal teli útjának öntudatra ébresztő kálváriáját a cselekmény és helyzetek pontos logikájával, a hiteles atmoszférát hordozó képek szokatlan erejével jelenítik meg az alkotók. A fiú először garázda vetkőztetek, majd velük együtt kozákok foglya lesz. Homokbánya egész vászont betöltő delejes patkójában látjuk ijedten állni, indexét lapozva barátságosan faggatják, míg a kép — már nem látható — széle mögül három géppisztolysorozat dördül. „Kész?” — „Kész!” A vetkőztetőket — köztük két valódi oroszt — teketóriázás nélkül lelőtték. Az egyszerre humánus és drasztikus jelenet magában hordja az egész további drámát, melynek minden motívumában az emberséges jószándék s a történelmi helyzet szigorú kényszere békül, vagy csap össze könyörtelenül. A gyűjtőtábor mögött folyó csillog, de a víz alatt is drót feszül. Nyakig, fülig sapkás, görbe cigány-honvéd húzza a Katyusát vidám katonalányok fülébe, de a Bocskay-sapkás magyar őrmester vérengző komondorként tereli vissza a vízhordásból szökni akaró társát. Percek múltán a történtek néma tanúját, a diákot az orosz patrul „létszámfölöttinek” nyilvánítva, nagyvonalú bürokratizmussal szabadon engedi. A fiú a váratlan eseményektől megpörgetve tanácstalanabb, mint volt. Üres lövészárokban, német zubbonnyal takarózva alszik el. Ismét fogoly. Hadikórház udvaráról sebesülteket tejjel ellátó gulya mellé viszik, egy, a teheneket őrző fiatal szovjet katona bojtárjának. A diák útközben látta Pannonhalmát. Másnap szökni akar, de a csupa-szem, csupa-mozgás pásztor utána lő, s kétségbeesve magyarázza: a dombkaréj tele van aknával. A rendezés gondosan érzékelteti: hangulatilag hogyan zárul be a szökés lehetőségének köre. Hajnalban kozákok barbár lovasjátéka dübörög közvetlenül a kunyhó körül, nappal folyton repülőgép cirkál a levegőben. És lassan valami más erő is kötni kezdi a fiút: mindinkább megszereti kenyerestársát, a csakugyan elbűvölő közvetlenségű Kolját. A ciszternák víztükre, az elhagyott kastély málló szobrai közt, a cikcakkos dombvonulat s a pihenő gulya ellenpontos vonalainak bukolikus harmóniáiéban nagyon is helyénvaló a film ritmusának lelassulása s vele az idill kiterebélyesedése. Ámde csak a gyanútlan néző nem veszi észre, hogy a két fiatal önfeledt hancúrozása, paitáskodása mögött is ott kísért a dráma növekvő feszültsége... Kiderül — látszólag hangsúlytalanul —, hogy a doktor utasítására mulatságos szigorral sportoló Kolja sebesülés következtében veszélyesen beteg... Egyik reggel kedvességével magához bűvöli a dzsipen érkező parancsnok kutyáját. Kérlelve marasztalná, de a bosszús gazda erőszakkal szakítja el tele a vissza-visszasündörgő pulit... A magyar fiút viszont egy koncentrációs táborból hazaigyekvő csoport német kollaboránsnak gyanítva csaknem meglincseli. Kolja siet védelmére... A három baliós motívum, a további, még derűbe játszó jelenetek (fürdőző lányok, fertőtlenítő kocsi) ellenére már a tragikus fejleményeket jósolja. Kolja betegsége elhatalmasodik. A diák hiába követel orvost, a tóiért járó katonák is tele vannak gonddal: rengeteg a sebesült. A véletlenül jövő vörö'keT'e'z■ es kocsi sem áll meg a hadonászó fiú előtt Hazatérő magyar katonák értetlenül csodálják, mért nem szökik meg a veszedelmes haldokló mellől. Még egy elkeseredett kísérlet! Kolja ruhájában, töltött fegyverrel megállít egy szekérkaravánt. A szekérkísérő, viharkabátos férfi mögül elő is vezeti a dermedt orvost, de már késő. A diák most hát szabad, valójában sosem tapasztalt érzelmi fölindultság foglya. A vasúti talpfákon rohanva tudatáig se juthat a rajta maradt egyenruha kockázata. A szekérkísérő 'viharkabátos azonban magvar beszédet hallva lerángatja a vonattetőről: „Nekünk még van egy kis elszámol ni va1 ónk!” s a bosszuló társak közé lökve agyba-főbe veri az „oroszbérenc hazaárulót”. 136
