Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szalai Sándor: A láthatatlan író" dilemmája
X. S Z A L AI SAN II O l< A ,LÁTHATATLAN ÍRÓ” DILEMMÁJA Művei rangsorában csupa első helyet szánt történelmi regényeinek Gárdonyi. A „legjobb” Egri csillagok s a „legszebb” Isten rabjai mellett A láthatatlan embert tartotta a „legkedvesebb” alkotásának. E „legkedvesebb” körül zajló vita hullámai azonban máig sem csillapodtak el. A találó jelzőknél is fontosabb a közös eredet és közös mondanivaló, ami e három fontos művet összeköti, ha felépítésükben el is térnek egymástól. A tartalmi rokonságon mit sem változtat, hogy A láthatatlan ember vallomásos regényformája — az Egri csillagok átfogóbb epikai ábrázolásával szemben — már az Isten rabjai pszichologizmusa felé mutat. Finom árnyalatok, bensőséges, meghitt pillanatok kifejezésére alkalmas, hajlékony stílus, színes nyelvezet jelzi Gárdonyi lélektani analízisének, Zéta édes-bús nosztalgiává oldott tragédiájának mélységeit. Ebből kiindulva, mégsem lehet A láthatatlan embert csupán pszichológiai műnek felfogni. Egyesek szerint ugyanis Gárdonyi történelem-ábrázolása — „városellenes” szemléletének megfelelően — mindössze abból áll, hogy Az én falum parasztalakjait hun környezetbe transzporálja. Mások viszont, épp ellenkezőleg, a Dugonics Andrásra emlékeztető „alaposságáért”, azaz „vaskosságáért” hibáztatják e regény szerzőjét. Schöpflin Aladár — bár más meggondolásból — szintén a korabeli „vidéki miliőt” s „a nép életéből vett analógiákat” véli felfedezni a történelmi tárgyú alkotásokban is, jóllehet tisztában van azzal, hogy Gárdonyi az egyszerű falusi emberek életében is az általános emberi vonásokat figyeli. Lehet, hogy A láthatatlan ember mély-lélektani regénynek készült, de az Egri csillagokkal együtt csakhamar népszerű ifjúsági olvasmány lett. Már az író életében négy kiadást ért meg, a Dante sorozatában tizet, s eddigi összpéldányszáma meghaladja a félmilliót. Zéta pedig — a művelt görög ifjú, aki egy időre szabaddá nyilvánításáról is lemond, csakhogy Emőke közelébe férkőzhessen — állhatatosságával, szorgalmával, mindenképpen imponáló bátorságával hódítgatja ma is a gyermekek szívét. A siker másik oka a regény legfőbb értékében rejlik: Zéta gazdagon áradó, eleven meséjében, melyet a hét-nyolc éves emberkék is megértenek, kíváncsian figyelnek, de a felnőttek is szívesen meghallgatnak még. Pedig az író a mesének eredetileg csak olyanféle szerepet akart juttatni, mint „mikor a szobrok talapzatát virággal ültetik körül”. „A gyermekek és a nők — mondotta a Budapesti Hírlapnak adott nyilatkozatában — a virág iránt érdeklődnek, a komoly ember a szobrot nézi.” (Minthogy a Budapesti Hírlap közölte 1901. június 27-étől folyamatosan A láthatatlan embert, a figyelem-felhívó nyilatkozat is itt jelent meg.) A regény beharangozásán túl, már a mű címe sok találgatásra adott alkalmat. Vajon az ókori történelem nagy alakja, Attila kerül-e az események középpontjába, vagy Zéta és Emőke feloldhatatlan szerelmi konfliktusát képzeli az író olyan ablaknak, melyen át a „népek csatájára”, egyben a huszadik század társadalmi mozgására is kitekinthet? Akik ismerték Gárdonyi derékba tört életét, joggal sejtették-keresték a „láthatatlan ember” regénye mögött megbúvó legszemélyesebb indulatokat. Nem is nagyon kellett keresniük: a mű Előszavában maga Gárdonyi hintette el a később visszaszármazó gyanú magvait, ahol a mese jelképes tartalmára, az emberi lélek sokszor végzetes rejtelmességére utalt. Arra, hogy Zéta a saját képmása: azé az íróé, akit remetei magánya miatt legfeljebb különcnek tartanak, de nem ismernek — nem ismerhetnek — igazán, mert „az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ö az arca mögött van. Láthatatlan.” E naivitásra valló, teozófikus színezetű, homályos kitételekben látja magát igazolva az a kritika, amely szerint A láthatatlan ember nem több divatos én-regénynél, 106
