Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén

képzeletre, s a beleérző sejtelenme, a lélek affektiv képességeit érinti közvetlenül, ihlető erővel, s ragadja magával. A gondolat heve, az átélés feszültsége kavarja és röpíti a költői dikció örvényléseit Danténál is, a gondolat legnagyobb költőjénél, s elegendő belevetni magunkat sodrába, hogy megsejtsük, milyen tájakon suhan, hogy bennünket is átjárjon eszméi lángja. Többet nyerünk, ha lélekben vele széliünk, mint ha kibontogatjuk gondolatainak teológiai, bölcseleti magvát, noha természetesen ez is gyarapítja a nyereményt. Danténál a gondolat is misztikus életet él, ebből születik a látomás, a jelképes megérzékítés, az előadás egész apparátusa, a dikció költői elevensége, az ütem, a szó, a rím mágiája. Ha ezt a benső együttrezgést nem tudjuk elérni, visszamaradunk a puszta gondolatnál.

... Aki gyerekfejjel álmodozva, „pien di sonno”, rótta Firenze utcáit, s egy gyereklány szépségében a végtelenség reflexét sejtette meg, már ifjan tudta, hogy „úgy fog beszélni róla, ahogy még nem szóltak soha nőről”, s attól fogva az volt a célja, hogy az első látomás teljes jelentését megragadja és kifejtse. Mindvégig költő maradt, kinek sorsa, hogy teremtsen, hogy amit a határtalan igazságszomj és tudásvágy eléje sodor, egy szenvedélyes lélekalkat minden képességével átélje és alkotássá formálja. Istentan, misztika, bölcselet, erkölcs, politika, történelem, tudomány, költészet, népek regetára — minden, amit ember, természet tudni és kutatni nyújt, egy örökké izzó lélek kohójába zúdul, szerelem, szeretet, jóság, buzgalom, áhítat, rajongás, alázat, fájdalom, harag, gőg, dac, gyűlölet, kegyetlenség, nagyravágyás, hiúság, de mindenek- fölött hit és akarat tüzében ötvöződik művé, mely mindezeket az ellentéteket magában hordja, s mégis tökéletes.

Tökéletes, mert teljes, épp mert mindez benne van. Pánté nem angyali, testéből kiszállt szellemként, nem képzeletben vándorolja be a másvilágot, hogy híreket hozzon onnan, valami új evangéliumi hirdetést, hanem egész emberi valóját magával viszi, vágyait és vádjait, kétségeit és szilárd hitét, viaskodásait és révületeit, s az Igazságot keresve saját igazulását törekszik elérni. Teljes személyét veti a legsúlyosabb próba alá: elsősorban önmagáért küzd, a megtisztulás útját járja. Mint a Vita Nuovában írta, az életnek olyan pontjára tette lábát, ahonnan nem lehet előremenni a visszatérés szándékával. A szó egész virtuális értelmében életét teszi kockára, mert tudja, hogy az út végén csak győzelem vagy megsemmisülés vár reá. A „Szent Ének”, amely, míg írta, több évre sovánnyá tette őt, szigorú önvizsgálat, s azért merészkedik törvényt ülni embertársai fölött, mert magát valóságosan istenítélet alá veti. Ehhez a földi lét határa szűk, a cél, a roppant igény és feladat szétfeszíti az emberi élet korlátáit, elevenen kell végigjárnia az egyetemes lét mindent övezetét, a Pokol fenekétől a legmagasabb Égig. Ember hasonlóra nem vállalkozott, s költő nem vitte többre; a Szent Éneknek valóban „Ég és Föld volt a munkatársa”. Ám ez a magasság önként megadta a természetfeletti távlatot, ahonnan egyetlen transzcendentális eszme sugárkörébe vonva, végigtekinthette az emberiség múltját, jelenét és jövőjét, átélhette és ítéletet mondhatott fölötte. És így, noha ő, személy szerint, Dante, Firenze fia és száműzöttje küzdötte át magát e mélységek és magasságok szédületéin, mégis szimbólummá válik, az emberiség szimbólumává. Míg a maga tisztulásának útját járja, megmutatja azt is, hogyan dicsőülhet meg az ember, hogyan juthat fel a csillagokhoz.

Stelle: csillagok — a Commedia mindhárom része evvel a szóval végződik, mindegyik reájuk mutat, jelezve, hogy az Ének közéjük, az Égbe kívánja emelni a lelket. Ha átlátja a bűn nyomorát, és meg akar szabadulni tőle, mint Dante és Vergilius a Pokolból: „kijut a csillagokhoz”. Ha megtisztult a bűn szennyétől: „tiszta s röpülni kész a csillagokhoz”. Ha megtisztultan isten trónusáig jut, átjárja „a Szeretet, mely mozgat Napot és minden csillagot”.

Mégis, noha mint költő nem vihette többre, mert műve teljes és tökéletes, noha mint ember elérte célját, megbékülve halt meg, sorsa mégis megrendítő. Ami sem Homérosz, sem Vergilius, sem Shakespeare, sem Goethe nem volt: Dante tragikus alak, mert magányos. Óriási szelleme nem fért el az emberek kicsiny világiban, voltaképpen mindig egyedül járt a.viták és harcok forgatagában is, s csak a „földön-, túli” szférákban találhatta meg hazáját. Száműzetése nem véletlen, hanem szükség98